Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-04-01 / 4. szám
14 SZÉPIRODALOM A MI MAGYAR RÁDIÓNK. Irta: Lampérth Géza. Nem acél ennek antennája — Egy láthatatlan valami. Kiáltó szónk’ a négy égtájra Szét fogja mégis hajtani. S meg kell azt hallani! “Fény városa!” bárhogy bezárul Előttünk diadalkapud: Gyötrött lelkünk a Golgotárul Egyszer mégis csak odajut, Nyíl’ néki csoda-ut..... Egy lélekből másikba árad, Mig ott terem közöttetek. S ha nem részvét, az érdekszálak, Miket balul kötöttetek, Ott is megrezgenek. Világ “győzelmes” nagybirái! Egy uj kor hajnalfényinél Sötét, dohos kriptába zárni Nem fogjátok azt, aki él S testvér-kezet igér. Dolgos kezet, egy ezredéves Nemzetnek férfias kezét. S szivet, mely nem prédára éhes, De jussa szitja szent hevét, Mit sírig védve-véd! .....Antennánk: a vértanulélek, Szikránk: az igazság s a jog. És addig zug, harsog felétek: Mig meg kell azt hallgatnotok És akkor — győzni fog! A PÁSZTORTÜZ MELLŐL Irta: Móricz Pál Bácskái Bálint gulyás jóiziit kortyogtatott a kerekhasu csobolyóból. A paprikás halászlére, a nyársonsült kövér potykára ízlett a réti forráskutból frissen merített hüs viz. Nyikó János, a vendéglátó öreg halászgazda, a gulyás degez dohányzacskójából tempósan tömködte a pipát. Fent a hold rejtelmesen bujkált a réti tájat, a nádligeteket beárnyékoló fekete felhők között. A halászkunyhó előtt a száraz nádtorzsától szikrákat szórt a megpiszkált pásztortüz. Egy-egy fényes, meleg fénycsóva a cifra-szűrön félkönyékre támaszkodó jobbszemre húzott darutollaskalapu legény szikár, szabályos, szomorú arcába csapódott és bronzsziniire festegette a bátor, nagy, barna szemektől eleven arcot. — Ha száz esztendeig élnék, sem tudnám meghálálni a kegyelmetek hozzámvaló jóságát! — kedvesen zengő hangon megszólalt a legény. A gulyás botja végével belepiszkált a hamvadozó pásztortüzbe és szétpattogtak a fellobbanó szikrák. — Öcsém, a világban élő embernek kötelessége a felebaráti szeretet. — Pedig, kelmetek azt is tudják,- hogy ki vagyok! — Hogyne tudnánk! — Nyikó halász feddőleg köhintett. — Ne kérd ki a te neved, öcsém. •
