Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-04-01 / 4. szám

15 — Tudják, hogy futóbetyár va­gyok és dij van kitűzve fejemre. — Nem kell minékünk Judás­­pénz! — Átkos kincs az olyan, öcsém! — Hadd is inkább abba az ilyen nem illő beszédet! — a gulyás ossze­­marék nádtorzsokot lökött a tűzre, kalapját leemelte, végigsimitotta görbefésüvel tűzött fürtös, fehér ha­ját. — Hagyjuk az ilyen helytelen beszédet, inkább majd a Rívó Má­tyás juhász átkos kincseiről beszélek nektek. — Ismertem a juhászt! — a vén halász is megszólalt. Nyúlánk, fehér­árai leányka, Klári is elösündörö­­dött a halászkunyhóból. Kékvirág­szemű lány volt. A hálószáritó ágas­hoz támaszkodott a lány, szorgosan mozgó kezében a tüzfénytől világí­tott szalmafonat zizergett, ragyo­gott, mint hulló aranypántlika. A lány és cifraszüréről a legény vágya­­kodólag összenéztek. Bácskái, a gu­lyás, amikor illatostüzű taplóval te­lenyomta a pipát, folytatta: — Még fiatal, süldő pásztor ko­romban sokat csatangoltam a pusz­tán, réten, a Rívó Mátyás juhász ap­jával, az öreg István juhásszal. Hoz­záfogható tudós ember csak a dobi földön volt. A dobi ember még a halotakkal is tudott beszélni, látta őket, érintkezett velők. A vén Rí­vó István juhász meg inkább mint javasember, kuruzsolásairól volt ne­vezetes. — Az ám! Az öreg Rívó, meg a vén Szabó Mihály, a kospásztor, igen jeles javasemberek voltak! — erősítette a halász. — Bezzeg, a Rívó bátyám fia, a Mátyás juhász, inkább a mágyikára, bübájoskodásra adta fejét... Külön­­huzódott a pásztoroktól, a Nagyfe­­ketehalomnál ütötte le magányos ka­rámját, pedig az elhagyatott, félel­metes, átkoshirü vadon hely volt. Hajdanában országpusztitó kutya­­fejű tatárvezért, meg sok gyilkos, égető katonáját temették oda s azóta a kárhozott lelkek, meg a gonoszok a pokolból választott éjszakáikon máig ott tartanak összejövetelt és boszorkánybált... Rívó Mátyás ju­hász is ezeknek adta el a testét-lelkét. A gonoszok a kutyafejü vezér véres kincsét emelték ki a sirból és ezzel vásárolták meg Rivót.... Egyszeriben szegény Rívó Mátyás juhászt majd­­hogyis nem felvetette a sok tenger kincs; de büdös lett neki a puszta. Karámját megutálta, nyáját elkó­tyavetyélte Mátyás. Kevély város­lakó lett a pásztor. Valóságos kis kastélyt építtetett magának. A ter­­genyés-szamár helyett négylovas hintón pöffeszkedett a juhász. Még talán a vasfazékja is ezüstből volt Mátyásnak és aranyból volt a kanala meg... Ám, az uraságért irtózatos árat kellett fizetni. Bizonyos éjsza­kákon éjfélkor Mátyásnak a Fekete­halomhoz kelletett menni és ott, míg­nem ledobbant, táncolni kellett a go­noszokkal.... Iszonylatos rémlátások között várta azokat az éjszakákat. Egyszer a Feketehalom tövében csakugyan halva találták a gazdag juhászt. Szeme, szája nyitva volt. Egy tarajos, fekete döglött kígyót szorított az összecsukódott halotti markában a veszendő juhász. — Az ördögök hirmondója volt az a kígyó! — Azért mondom, öcsém! — Bácskái juhász körülforgatta, megsi­mogatta, majd fejére tette az avult pásztorkalapot. — Minket, ha mind­járt a hires betyár Sós Pista vagy is, nem hoz kisértésbe a te árva fe­jedre kitűzött vérdij. A pusztázó pásztorembernél és ebben a vad, réti magányosságban a nyugodt lelkiis­meret a mi fegyverünk és bátorsá­gunk. T

Next

/
Oldalképek
Tartalom