Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-03-01 / 3. szám
17 Barika nem hazudott. Csak nem tudott igazat mondani. Barikát izgatta az, hogy nem mond ’ ;azat, ez volt neki a mámor, az élvezet. Ha elkezdtek beszélni valami szerencsétlenségről, mohón hallgatta, aztán tovább mesélt uj részleteket és minél tovább mesélt, annál jobban nőtt, nőtt a szerencsétlenség. Ha megkérdezte valaki: — Ott voltál, Barika? Nem is felelt rá, csak színezte, szaporította a részleteket tovább. Amig gyerek volt, megpróbálták nevelni. Rápiritottak, hogy hazudik. Barika ilyenkor nagyon szomorú lett. Szótlanul vonult vissza, magában dudolgatott, aztán leültette körbe a babáit és mesélt nekik. De a babák nem szóltak közbe, nem izgatták, öszszesodorta őket egy csomóba, boszszusan kelt föl és csatangolt a házban, a kertben, gondolatok nélkül. Amikor fiatal lánnyá serdült, csupa báj lett minden szava, tette. A tekintetében valami csodálatos álomszeriiség mélázott, hogy akinek szive volt és belenézett, az elfelejtette maga körül a világot. Annak aztán beszélhetett Barika, elhitt neki mindent. Mert nem azt hallgatta, amit mondott, hanem hangjának szelíden mélybe csengő zenéjét. Az élet sokszor szereti a különös bonyodalmakat. így lett, hogy Barika és Szereday Gábor törvényszéki jegyző ur egymásba szerettek. Szereday maga volt a példás, rideg becsületesség. Pályája az igazmondás fanatikusává tette. Ha a puritánoknak szentjeik volnának, ilyen lenne egy puritán szent mintaképe. Szeredayék is jómódú birtokoscsalád voltak. Barikával is velejárt hozományul az Akácos-puszta. így hát még a farsangon házasság lett a szerelemből. Ig'en szép volt az élet. Uj világot járt a kettejük lelke. Az ember magában nem érzi, hogy milyen jó fiatalnak lenni, de ha valakiből viszszaragyog rá fiatalságának minden fénye, melegsége, akkor tudja csak, milyen gazdag, mert van, aki megbecsüli kincseit. Gábor elkezdett hivatalba járni és ezzel tört be a boldogtalanság. Barikát az egyedüllét megszomjaztatta a beszédre. Egyszer aztán megjött az alkalom és kitörhetett. Érdekes törvényszéki tárgyalásról jött haza az ura. Egy jó családból való fiatalember ült a vádlottak padján. Lezüllött, szegény, előbb csalt, lopott, végül gyilkosságba keveredett. Nagyon csúnya volt a dolog. Alighanem halálos ítélet lesz a vége. Gábor szomorúan mondta, hogy milyen csapás ez arra a tisztességes családra. Nem tehetnek róla, de mégis csak folt a becsületükön. Barika izgatottan hallgatta a borzasztó történetet, a szive összeszorult, az arca kipirult és suttogva mondta: — Bizony, borzasztó a családra, tudom. — Te tudnád, Barika? — nevetett az ura. De aztán elkomolyodott, mikor a fiatal asszony idegesen feszült arcára nézett. — Honnan tudnád te ezt, Barika? — Amikor Pali bácsit fölakasztották — Kit? — hőkölt vissza a férfi és elakadt a lélekzete. — Pali bácsit, apa unokatestvérét, Szanfranciszkóban. — Lehetetlen! — Aranykereső volt Kaliforniában, — mondta tovább az asszony és a közbeszólásra nem is ügyelve, belemerült a beszédbe. — Már volt neki sok aranya, mikor a szomszédja ellopta tőle. Pali bácsi tudta, hogy ki lopta el az aranyát, mert a szomszédja eltűnt. Otthagyta hát a bányatelepet ő is és elindult, hogy megkeresse a tolvajt. Szanfranciszkó-T
