Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-03-01 / 3. szám
16 SZÉPIRODALOM A lágy lejtőket meggyülöltem — Verjen a csúcsok boldog láza. Ne vágyjam most szélvédett helyen Szendergő nádsipos tanyára. Sorsomat nem sas-ős nemzette. A párás bus völgyből lihegtem, De ezt a viharoktól csapzott Magyar csúcsot most megszerettem. Magyar keservek kopár kúpja — De olyan néma, olyan büszke. Igaz magyar csak az, ki lelkét Lázitó jelként idetüzte. Nagy Miklós Por volt az utcán, de a szivem a Nappal együtt tündökölt... Néztem a világot szeliden: a járdán egy gyermek söpört, az utcasarkon egy elaggott koldus nyujtá felém kezét, — s én láttam a szomorú rongyok mögött az Olajfák Hegyét. Megérkeztem a temetőbe. S a sírokon túl egy torony úgy nyúlt fel a kék levegőbe, mint a Szent Evangyéliom. Gulyás Pál CSALI Irta: Hamvas József Barika társas lény volt. Borbálának keresztelték. Csipeky Borbála úgy hangzott, mint valami komoly melódia a tizenhatodik századból. De Barikáról csak a hivatalos írások mondták: Borbála. Egyébként Barika volt mindenkinek. A nyugtalan, folytonosan mozgalmas környezetet kereső Barika, aki úgy fürdött a körötte folyó beszéd zsongásában, mint valami jó langyos vízben és paskolta, nevette az egészet. Barikának a bölcsőjénél alighanem valami tündér járt. 'Ne gondolják, kérem, hogy a tündér nekem holmi avult díszlet, amit magam se veszek komolyan. Nem, én egyáltalában nem hiszek a tündérekben, ha például valami egészen józan kritikai munkát olvasok. De láttam Barikát tizenhétéves korában és akkor éppen olyan bizonyosan tudtam, hogy milyenek a tündérek, mint amennyire nem kételkedem Pitagorász tételének igazságában. Barikával kapcsolatosan tehát feltétlenül hinni kell a tündérekben. Ezért állítom, hogy tündér járt a bölcsőjénél. És amint ilyenkor szokás, ajándékot tett a bölcsőjébe. Ez az ajándék valami csodálatos fátyol volt, amin keresztül Barika egészen másnak látta a dolgokat, mint a valóságban vannak. Kin és fáradság volt neki valamit úgy mondani, amint van. De fölmelegedett a szive és megeredt belőle a szó, ha mondhatta, mesélhette, ami nem igaz. Ha egyedül volt Barika, nem gondolt ki semmit. Lelke, mint a hamuba húzódott parázs, álmosan pislogott. De, ha megcsendült mellette az emberi szó, felszökkent a fantáziája, mint a gejzír és forrór ömlött belőle a beszéd olyan dolgokról, amik sohasem történtek meg. JEL A CSÚCSON A SÍROKON TÚL
