Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-01-01 / 1. szám
21 csillagszeme, a negyedik napon aztán fölkerekedett, kendőbe kötötte ami kis holmija maradt, oszt nekiindult a világnak. Hideg volt már az éjszaka, de azért csak ment-mendegélt, mig csak harmadnapra el nem érkezett a nagyobbik testvérjéhez. Ahogy bemegy az udvarba, látja, hogy hat ökör van a szekér elé fogva, nagy szénakazlak vannak az udvaron, de még a hat kutya is kenyeret eszik. Meglátja a nagyobbik testvér, hogy eljött a buga, nosza megkérdi tőle: — Minek jöttél hozzánk, húgom ? — Bizony én szolgálatot keresni jöttem, — möghalt az édösapánk, fogadjatok föl cselédnek. — De bizony nem szoktad te ezt a munkát. Olyan cseléd nem köll nekünk, aki csak a kenyeret fogyasztja, dolgozni mög nem tud. Keress magadnak másik gazdát. De mutasd csak, mi van abban a kendőben ? Odamutatja a holmiját a szegény ember legkisebbik árvája, megnézi a testvére, mi van a kendőben, oszt elveszi a harmadát. Azt mondja: — Néköm is maradt jussom az apámrul, kivöszöm azt, ami neköm dukál beliile. Megint csak útnak ered az árva, oszt ment mendegélt megint csak három nap, három éjjel. Patyolat lábát megtépte a tüske, feltörte az ut göröngye, éhes is volt, fázott is nagyon, de végezetül mégis csak elérkezett negyednapra a másik testvéréhez. Ahogy benéz az udvarra, látja ám, hogy ennél még nagyobb a gazdaság, tizenkét ökör van befogva a szekerek elé, még nagyobb kazlakban áll a széna az udvarban és még a disznók elé is kenyeret tesznek a vályúba. Kérdezi tőle a testvére, a kárbunkulus-szemíi menyecske: — Minek jöttél hozzánk húgom ? — Bizony én szolgálatot keresni jöttem, — mondja a csillagszemü lány — möghalt az édösapánk, fogadjatok föl cselédnek. — De bizony, nem szoktad te ezt a munkát, olyan cseléd mög nem köll nekünk, aki csak a kenyeret pusztítja, dolgozni mög nem tud. Keress máshun másik gazdát. De mutasd csak, mi van abban a kendőben ? ! Odamutatja a holmiját a kisebbik lány, megnézi a testvére, mi van a kendőben, oszt elveszi a felét. Azt mondja: — Néköm is maradt jussom az apámrul, kivöszöm azt, ami neköm dukál beliile. Megint csak útnak ered a szeg'ényembernek szegény kis árvája, pedig nagyon fáradt volt már, nagyon elcsigázta a hideg, meggyötörte az éhség. Hét nap, hét éjszaka ment, mendegélt, mígnem elérkezett az édesapjához. Nagy fényesség volt ottan, ott volt az Úristen is, meg az angyalok körülötte, ott volt a világnak hét csudája, minden, minden, éppen úgy, ahogyan azt János megírta a Jelenések Könyvében. — Hej, — mondta a szegény ember — szegény leányom te, gyönyörű virágszálam, nem köllött volna néköd még idejönnöd! Harmatos patyolat a tested, liliom a karod, rózsa az orcád, gyöngyös csillag a szömöd, hej, minek jöttél ide, öreg apádhoz? Megölelte a lány az apját, elmondta néki, hogy bántak vele. Ahogy ott beszélgetnek, még nagyobb fényesség támad és egy öreg ember áll meg előttük. Letérdelt a szegényember, mert az Ur maga volt az, aki ott állt. Azt mondja az Ur:
