Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-07-01 / 7. szám
10 KISEBB CIKKEK DRÁGA VÉREN.... Midőn Cromwell, a nagy angol államférfiig hatalmának tetőpontján állott, egy angol főnemes, ki összeesküvést szőtt ellene, fogságába került. Az ítélet déli tizenkét órakor lett kimondva. Ekkor a halálraítélt főnemes viruló, fiatal felesége a keményszívű államfő lábaihoz roskadt s saját, valamint serdülő gyermekei érdekében kétségbeesve kérte, hogy kegyelmezzen meg a férjnek, az apának! Cromwell mogorván válaszolá: “Nem! Ura vagyok szavamnak. Ahogyan a halálos ítéletben kimondtam, úgy lészen: ma este, ha a nagytemplom tornyából az estharang első szava átcsendül, férjed feje a hóhérbárdtól porba fog hullani!” Este a nép a vérpad köré tolakodott. A hóhér, fénylő bárddal készenlétben állott; a szolgálatot teljesítő katonatiszt is megjelent embereivel; az elitéit a vérpadhoz volt csatolva és — mindenki némán nyugat felé figyelt. Hisz tudták, ha ott a vérvörös napkorong az égbolt szélén lemerül, meg fog szólalni az estharang, s annak első szavára, ama fényes bárd átszalad ezen meztelenné tett, fehér nyakszirten!... A nap hanyatlik... most, most tűnt el utolsó csikja s a maga szinpompájában foszlik szét, bucsuköszöntésre, az ég nyugati peremén.... Mindenki feltekint a közeli nagytemplom tornyára, még egy pillanat és a harang ércszava kimondja az utolsó szót. De a harang néma marad. Egyik perc a másik után múlik; az égbolt színei elhalványulnak, az alkonyat széles, puha szárnyaival lassan-lassan leereszkedik a magas házak ormairól. A tiszt türelmetlenkedik, a néptömeg zúgja, mormogja: “Isteni jel! A harang elnémult! Az elitéltnek élnie kell!” Gyorsan besötétedik. Most a katonatiszt, néhány fáklyát gyújtott katonával a templomba igyekszik. És itt látják, amint az egyházfi feldúlt arccal, hajmeresztve rángatja a harangkötelét, de — fenn, a magasban a harang néma marad. A lépcsőkön felrohannak a toronyba s itt — megörökítendő kép! — a vöröses, imbolygó fáklyafénynél látják, amint a komor toronyszobában, ahol némán lóg a harang, e pillanatban a fájdalomtól ájultan roskad össze a halálraítélt főnemes ifjú felesége. Puha, törékeny kezével átölelte a harang vasnyelvét, melynek borzalmas ideoda iitödésétöl gyengéd kezei a szó szoros értelmében összezuzódtak...... Most a nép hangja az elitéit szabadonbocsátását követeli s Cromwell megilletődve igy szól: “Ura vagyok szavamnak! Azt mondtam, ha ma az estharang első szava megcsendül, porba hull e férfi feje! A harang néma maradt — a férfi szabad!” * Ez a történet halvány másolata annak, amit Jézus tett mi érettünk. Ő nem kezének, hanem szivének vérével vásárolt meg bennünket, hogy minket elitélteket, örök halálra kárhozottakat megmentsen. Azt mondja az apostol: “nem veszendő holmin, ezüstön, vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drágalátos véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén. A Krisztusén.” (1. Péter 1:18—19.) Ezért tehát: “mind testestől, mind lelkestől, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok” s mindezekért azzal tartozom: “hogy ezentúl Őnéki éljek.”
