Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-01-01 / 1. szám

20

időnek múlását. Egyik tél mult, a másik jött, de a leányokról semmi hir se hallatszott.

Hát egyszer, egy nyári napon, mikor éppen nyugovóra akart térni a szegény ember, meg a lánya, nagy kiáltozást, éneklést hallanak az utca felől. Azt mondja a szegény ember:

— Nézz ki csak, lányom, mi dolog van odaki?

Kimegy a lány az utcára, megáll a kiskapuban, odajön az apja is, oszt várják, ki az, akinek olyan hangos a kedve. Hát egyszer csak megáll előttük egy szép barna menyecske, kaláris a szeme, oszt látja az öregember, hogy biz az nem más, mint a legnagyobbik lánya.

Lett erre öröm, még a könnye is megeredt a szegény embernek a gyönyörűségtől. A Bodri meg úgy örült, hogy majd feldöntötte őket.

Bementek a házba, leültek a padkára, hát megint csak hallják, hogy valaki nagy éneklést tesz odakint, de még nagyobbat, mint az elébbi volt.

Hát kimennek erre megint a házból, de még ki se fordultak a kapun, már megint csak beperdül egy virágzó menyecske, oszt se nem szól, se nem kérdez, csak a nyakába borul a szegényembernek. Hát a kisebbik lánya volt, a kárbunkulusszemü.

Hát erre még nagyobb lett az öröm, a szegényember a lábán is alig tudott megállni, úgy kellett betámogatni a házba. A Bodri meg úgy megbolondult örömében, hogy akár a nyúl, háromszor is körülfutott az udvaron, oszt a végén úgy nekiugrott a menyecskének, hogy fel is döntötte.

Bementek a házba, meggyujtották a mécsest, leültek a padkára, oszt beszélgettek. Elmondták a menyecskék, hogy mint ment a soruk, amióta elkerültek hazulról.

Azt mondja a nagyobbik:

— Én bizony hatökrös gazdához szegődtem el szolgálónak, oszt

mert szorgalmatos voltam, hűséges cselédje az én gazdám-uramnak, hát feleségül vött, oszt most gazda-embör asszonya vagyok.

De mondja a másik is:

— Én is majd igy jártam, de az én uram két telkös és tizenkét ökrös gazda. Bizony eljöhetne kend, édösapám mihozzánk, ott oszt élhetné világát holta napjáig!

— De mégis inkább csak hozzánk gyüjjék kend, — mondja a nagyobbik — mert mink, ha szegényebbek vagyunk is, mégse nézzük inog a garast, oszt olyan ágyat vetők én kendnek, hogy a király se hál kiilömbben!

Az öregember ránéz a legkisebbik lányára, oszt azt mondja:

— De bizony nem hagyom én el ezt a legkisebbik árvámat, aki engöm dajkál, gondoz. Osztán mög, lelköcskéim, galambocskáim, nem is való néköm az a nagy urimód, nem szoktam én ahhoz. Rosszak már az ablakok, nem igen látok rajtuk, kellősek a lovacskák is, ehun a — mondá lábára mutatva — nem sok napom van már ebbe a világba, majd csak leélöm itten, ami még hátra van.

Hát osztán igy beszélgetének.

A legkisebb leány pedig szót se szólt, csak sirdogált a szegletben, mert örült, hogy megint láthatja a két testvérét.

Harmadnapra azonban fölkerekedett a szegényembernek két menyecske lánya és elment, kiki a maga urához. Megint csak magára maradt a szegényember a legkisebbik lányával, a csillagsz'emüvel.

Szent Mihály-napjára eljött a kaszás ember a szegényemberhez, oszt mivel érettnek találta, levágta a kaszájával. Eltemette apját a legkisebbik lány, oszt ottmaradt árván, mint a fecskefiók, aki kiesett a fészekből.

Három napig sirt-ritt, hogy majd elfogyott az a gyönyörűséges