Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-01-01 / 1. szám
19 SZÉPIRODALOM HAZÁM Minél tépettebb rongy lesz szép ruhád, Minél csapottabb tiszta homlokod, Nagypéntekednek égő kínjait Minél fáradtabb vállal vonszolod, Minél árvább s lenézettebb leszel, Hogy érted ujjal mutatnak reám, Annál pogányabb daccal hirdetem, Hogy az a koldusasszony az anyám!! Baloghné Molnár Mária. A SZEGÉNY EMBER HÁROM LaNYA Mese. Irta: Lippay Gyula. Egyszer volt, hol nem volt, még az Operenciás-tengeren is túl, ott valahol a nagy magyar Alföld legkisebbik szögletében élt egyszer egy szegény ember. Nem volt ennek a szegény embernek se égen, se földön semmije sem, az egyetlen kincse három rózsaszál volt: gyönyörűséges három hajadon leánya. Szerette is a szegény ember ezt a három leányát. Szerette a legnagyobbikát, szerette a másodikat is, de leginkább mégis a harmadikat szerette. Sokszor, amikor alkonyat táján kiült a háza elé a lócára és ölbe rakta ráncos kezét, elgondolkozott a világ sorján és eltűnődött rajta, mi lesz az ő három leányával, ha egyszer néki mennie kell Földvárra, deszkát árulni, emezek szegények meg ittmaradnak árván, hajadonfővel, Isten szolgálójának, mint a szélben hajladozó utszéli kóró. Hát egyszer csak azt mondja a legnagyobbik, a kalárisszemü: — Édösapám, elmék én hazulrul szöröncsét próbálni. Lisztös már a feje kendnek, rosszak már az ablakok is, oszt nem nézhetöm, hogy kend, édösapám, egyre csak emészti magát, mink mög csak itt üljünk, oszt a sültgalambot lessük. Elmék én szolgálni, elszegődök cselédnek. Hát mikor ezt hallja a második nagy leány, a kárbunkulus szemű, ez is csak odaáll az apja elé, oszt azt mondja: — De bizony, édösapám, én se születtem világ csudájának! Nem nézőm már én se tovább üres kézzel a napnak fölkeltét, napnak fölkeltét, napnak lenyugvását, mögyök, amerre a szömöm lát, majd csak elvergődök én is valahogyan. így beszélének. A legkisebbik pedig, az, akinek csillag volt a szeme, nem szólt egy szót se, csak közelébb húzódott a lócán a szegény emberhez és átölelte a nyakát liliom két karjával. * Magára maradt a szegény ember a legkisebbik leányával, ez dajkálta, gondozta, most már egyedül. Csendes nyugalomban éltek, éldegéltek a nádfödeles házban és várták az T