Magyar Cserkész, 1988 (39. évfolyam, 3-4. szám)
1988-03-01 / 3-4. szám
MAGYAR CSERKÉSZ 13. oldal V. KÉR., KANADA Horváth Krisztina St. — 42. sz. esés.: VITORLÁSSAL AZ INDIAI ÓCEÁNON (Kriszti kislány kora óta magyar cserkész Torontóban, Kanadában. Mindig talpraesett, céltudatos lány volt. Amit elhatározott, igyekezett megvalósítani. így került sor alább írt, gyönyörű kalandjára egy törékeny vitorláson, ahol a magyar cserkészetben — elsősorban a segédtiszti táborban — szerzett sok ismeretét is hasznosíthatta. Cscrkésztapasztalatai előnyt jelentettek abban is, hogy bekerülhetett a nagyon színes múlttal és neveléssel bíró társai közé.) Egy torontói újságban olvastam először a „Raleigh vállalkozás” nevű tervről. Rögtön felébredt bennem a vágy, hogy részt vehessek benne. Károly angol trónörökös védnöksége alatt a „Raleigh vállalkozás” négy éve működik. A résztvevő fiatalokat több mint negyven ország jelentkezőiből válogatják ki, és a nyertesek három hónapos felfedező útra mennek. Tudományos kutatás, műveltségi ismeretcsere, közösségi szolgálat és kalandra kiképzés a vállalkozás főbb jellemzői, de mindegyik csoport más feladatot végez. Például voltak, akik Kenyában gyermekbénulásos kórházban dolgoztak, mások Ausztráliában korállzátony-térképezést végeztek, vagy Pakisztánban a „See International” szervezet keretében szem-operációknál segédkeztek. Elküldtem a 4 oldalas jelentkezőlapot és szerencsémre a többszáz jelentkező közül én is közte voltam a 45 pályázónak, akiket meghívtak egy katonai táborhelyre, egy hétvégi döntő próbára. Itt három napon keresztül kimerítő szellemi és testi próbákkal nyúztak. Az egész idő alatt csak hat órát aludtunk. Megállás nélkül hajszoltak, mindenhová futni kellett. Hatos csoportokba osztottak be, és a feladatokat a csoportoknak közösen kellett megoldani. Minden csoportnak egy széket kellett vinnie minden akadályon át, még az uszodában is húztuk magunk után a vízben. Kevés, de érdekes étkezéseink között zöld kása és borjúvelő is szerepelt. Legérdekesebb volt Lucyval való találkozásunk. Bekötött szemmel kinyújtottuk a tenyerünket és rátették Lucyt. Kiderült, hogy Lucy egy óriáspók. Negyvenötünkből velem együtt 15-öt választottak ki. Minden kanadainak 2500 kanadai dollárt kellett összegyűjteni támogató cégektől. Én a lehetőségek közül egy vitorlás utat választottam júniustól szeptemberig az Indiai Óceánon, Ausztráliától a Seychelles szigetekig. A „Zebu” nevű kétárbócos vitorlás 24 méter hosszú hajó volt. A 23 főnyi legénységből 16-an voltunk a nyertes pályázók. Ebből 7 angol, 4 amerikai, 2 japán, 2 ausztráliai és én, a kanadai. A személyzet 7 hivatásos tagja között velszi, ír, angol és ausztráliai nemzetiségűek voltak. Utunk az ausztráliai Darwinban kezdődött. Két csoportba osztottak. Egyik a hajón dolgozott, tanulta a rengeteg vitorla és kötél nevét és a kezelési módjukat. Közben a másik csoport szabadnapos volt. Egy nap néhányan elmentünk a Kakadu Nemzeti Parkba, ahol sok madarat, krokodilt és ősi bennszülött sziklafestményeket láttunk. Egyik este két japán társunk bemutatta „tanabata” nevű szokásukat, magyarul a csillagszertartást. Mindenki leírta kívánságait, és rátűzte egy bambuszágra, amit ima, ének és teázás után elégettek abban a hitben, hogy a kívánság a füsttel felszáll az Istenhez. Emeletes ágyakon aludtunk a hajó orrában egy nagy helyiségben. Indulás után három csoportba osztottak bennünket. Négy órát őrségen álltunk, utána 8 óra szabad, majd megint 4 óra munka és így tovább. A vitorlázáson kívül minden időpontnak megvoltak a maga munkafeladatai. Például éjféltől négyig minden éjjel sütöttük a kenyeret, négytől nyolcig mostuk a fedélzetet, nyolctól tizenkettőig takarítottuk az alsó helyiségeket. Négy naponként rám került a sor a konyhás beosztásban. Hármas csoportokban főztünk az egész személyzetnek. A nagy meleg és a pontos időbeosztást követelő munka miatt ezek voltak a legnehezebb napok. Tréfás eset volt, amikor egy japánnal és egy süket lánnyal osztottak egy csoportba. Mulatságos volt az érintkezés kölcsönös nehézségeit leküzdeni. (Itt hozzá kell tennem, hogy olyanok is voltak köztünk, akik nem tudtak angolul, meg akiknek valamilyen testi fogyatékossága volt.) Van egy mondás, mely szerint a tengeri betegségnek két szakasza van. Az első, amikor attól félsz, hogy meg fogsz halni; a második, amikor reméled, hogy meghalsz. Ez valóban így van. Szerencsére pár nap múlva ez is elmúlik. Az ember hozzászokik a folytonos ringatózáshoz, és már nem is tartja furcsának, hogy repül a tej vagy a tányér étel, vagy bármi más, ami nincs lerögzítve. Annál furcsább érzésem még nem volt, mint amikor néhány napi vitorlázás után körülnéztem és csak kéket láttam: kék ég és kék víz, ameddig a szem ellát. Sok madarat láttunk és számos repülőhalat, amelyek néha ugrás közben a hajóra pottyantak. Sokat horgásztunk és sok halat fogtunk, pl. tonhalat. A legnagyobb tonhalunk 29 kilós volt, ezt napokig ettük. A Kókusz szigeteknél kis cápát is fogtunk, és meg is kóstoltuk.
