Magyar Cserkész, 1973 (24. évfolyam, 1-8. szám)

1973-03-01 / 3-4. szám

Amerikai cserkész-konferencia Washingtonban A Boy Scouts of America feb. 22—23-án tartotta két évenkénti nagy találkozó­ját. Ezen a BSA partner szervezetei vesznek részt. Tehát azok a szervezetek, melyek cserkészcsapatokat sponzorálnak, tartanak fenn. A BSA-nak jelenlegi legnagyobb programja a „man-power”, boy-power 1976. Ez tulajdonképpen Amerika függetlenségének 200 éves évfordulójára felaján­lás, vagy ajándék az ország, a nemzet számára. Erre a Magyar Cserkész Szövetséget is meghívta. Képviseletünkben Bodnár Gábor, ügyv. elnök (jobbról) jelent meg. Magyar élet a Sierrákban Hosszú esztendőkön keresztül a kaliforniai magyar cserkészet egyet jelentett a Los Angeles-i csapatok­kal, amíg végre 1969-ben sikerült az Aranykapu (Golden Gate) vá­rosában (San Francisco) is kitűzni a liliomos magyar cserkészzászlót. Ettől kezdve azután északról és délről egyre méregettük a távolsá­got, és a lehetőségeket, hogy lehet­ne a két város magyar cserkészeit közös programokra összehozni. A gyakorlati problémák ugyanis nem lekicsinylendők, mert a távolság kb. 640 km (400 mérföld), de mi­vel megfelelő táborhely miatt fel kell mennünk a Sierrákba, az út a találkozópontig lényegesen több, mint a fenti távolság fele. A legkézenfekvőbb közös prog­ram egy VK-nap volt, és az első a megrendezésre 1971 őszén ke­rült sor a Bass Lake (tó) közelé­ben, egy szabad erdőterületen, ahol közel s távolban semmi más csak fű, fa és szikla. A rendezést a 77-es San Fran­­cisco-i csapat végezte a 43-as lcscs. segítségével. Történelmi ke­retül a Rákóczi szabadságharcot választottuk, gyakorlati program­ként pedig a „túlélés”-t (survival). A hegyek szelleme mintha csak megfelelő keretet akart volna szol­gáltatni a táborhoz, alig hogy oda­értünk, megrázta a nagy fehér sza­­kállát, aminek az egyenes eredmé­nye az lett, alig volt annyi időnk, hogy bemeneküljünk az éppen fel­állított sátrakba, és rövidesen egy takaros vastagságú hótakaró fedte a tájat. Ilyen bevezetés után áll­tunk neki „túlélni” a dolgot, amit először persze meg kellett tanulni: hogy kell csinálni?! Így a havazás elálltával kimerészkedtünk a sát­rakból és elkezdődött a forgószín­pad. Ennek a befejezése után jött az első nagy próbatétel: a va­csora. A menü a következő volt: hagyma, tojás, hal, krumpli. Mind­ez természetesen nyersen. Aki akart, az kaphatott még egy marék lisztet is. Mindennek az elkészí­téséhez lehetett használni egy kést és semmi egyebet ill. semmi olyas­mit, amit a civilizációból hoztunk. Edényt se! A havazásra való tekin­tettel a tűzgyújtáshoz lehetett gyu­fát használni. Ennek a cikknek az olvasása közben néhány torontói vezető­nek talán előjönnek régmúlt em­lékei. De annak idején a Loyola Parkban egy kellemes őszi napon ettünk hasonló ebédet, amikor es­te mindenkit várt otthon az anyu­ka főztje. Itt már erősen alkonyo­­do'tt, mikor a vacsorakészítés el­kezdődött, és bár a délután folya­mán elég sok hó elolvadt, de azért még jócskán maradt is belőle. E mellett ki-ki annyi vacsorával a gyomrában ment aludni, amit a fenti anyagból készített (élelmi­szert nem szabadott hozni egyé­nileg a táborba). Mondani sem kell, hogy a vacsorafőzés nem min­denkinél volt teljes siker, és a már ragyogóan csillagos ég alatt tar­tott bujdosó kuruc tábortűz igen élethűnek tűnt a sűrűn korgó gyomrokra való tekintettel is. A második nagy próbatétel — anélkül, hogy ezt a résztvevők tud­ták volna, — a hegyek szellemének jóvoltából elmaradt. Másnap már könnyű foglalkozás volt: játék, tánc, elméleti előadás és kirándu­lás. Délelőtt gyönyörű napos időnk volt, de mire délben tábor­bontásra került a sor már úgyan­­csak igyekeznünk kellett, mert ja­vában gyülekeztek a sötét fellegek. És búcsúztunk azzal, hogy legkö­zelebb a Los Angeles-i 8-asokon a sor a rendezésben. Elszaladt kb. fél esztendő, mi­kor a Huntington tó felé vettük az utunkat, időközben az utolsó nap még megkaptuk a los-ange­­lesiek üzenetét, hogy az eredeti ta­lálkozóhelyünket már nem tudjuk elérni, mert hótakaró alatt van, úgy hogy lejjebb kellett találkozni. Ez alkalommal egy vagy két sze­mélyes sátrat mindenkinek hoznia kellett magával. A változatosság kedvéért ezút­tal zuhogó eső fogadott, és a tör­ténelmi keretben is léptünk közel másfélszáz esztendőt, mert Gör­gey hadseregének téli visszavonu­lásában találtuk magunkat (1848- 49). Hamarosan felkerültek a hadi­játékszámok is, mert a „Branyisz­­kói-szoroshoz” érkeztünk, amit mint osztrák katonák a Los An­geles-i öregcserkészek védtek. 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom