Magyar Cserkész, 1963 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1963-11-01 / 11-12. szám

- No, no, no - csillapította okét színlelt vidámsággal Dobos. - Teringette, gondoljátok meg, hogy maholnap férfiak leszühk...mind a hárman. /Magát is a gyerekek közé vette a szegény bácsi - pedig már o belőle nehezen lesz férfi valamikor./

A kocsinál már mind ott voltak a Dobosék jó emberei, akik még egy istenhozzádot akartak nekik mondani.

Perecék a szomszédból, Majorosék, Birliné asszonyom a Csapó-utcából, a sok diák, akik valamikor náluk kosztoltak, sőt még az ellenségek: Bujdosóék is eljöttek s maga Bujdosóné asz - szonyom pityeregve ösmerte be a bucsuzásnál: "Kegyelmed voltköztünk a királyné, kegyelmed mindnyájunkat fölülmúlt a fözőkanalával".

Mit nem adott volna azelőtt Dobosné ezért a meghódolásért,- de most csak sirni tudott.- Isten áldja meg, néni! Isten áldja meg, kom*asszony! köszöntötték minden oldalról. - Legyen szerencsés, legyen boldog.

Pizsera apó maga is ellágyult s szemére húzta a kalapját, kibontotta az ostort s meglegyintette a deli Fecskét és a büszke batát, mire a két jámbor ló nagy immel-ámmal megmozdult.

Dobosné még egy pillantást vetett a körülállókra és a házra, amely az övé volt. Az eperfa lombja busán integetett az udvaron s annak a pirosbélü sertésnek a boltajtón mintha könynyek szivárognának a behunyt szeméből. A becsukott zsaluk, a fehér kémény a tetőn még egyszer el futottak a szeme előtt s aztán nem látott többé semmit, odaroskadt a Dobos bácsi nyakára eléltan.

Csak mikor elhagyták a várost, s a szabad mezőn a hüs szellő megcsapta arcát, pillantott még egyszer szülővárosára.

S ime látja , hogy az utón ott szalad utánuk a két Veres fiú,- Megálljon , Pizsera uram, megálljon. Azaz hová beszélek... Jaj,már az eszemet sem tudom. Menjünk, menjünk sebesebben, mert ha utolérnek a gyermekeim, mindjárt megszakad a szivem.- Csak ne sajnálja kegyelmed az-21-