Magyar Cserkész, 1958 (9. évfolyam, 5. szám)
958-05-01 / 5. szám
leit«»««áSfe flBflnv oonos "Bika rugaszkodván kötél szakadt vala... Miklósnak akkoron sok máj adatott vala." Ilosvai Egyiket bedobta a szomszéd udvarra, Másiknak a belét ontotta ki szarva, A vágók pedig,hisz,mit tehettek másat? Biztatták keményen a döglött kutyákat. Pest város utczáin fényes holdvilág van, Sok kémény fejérlik fenn a holdvilágban Barna zsindelytetők hunyászkódnakalább, Megboritva mintegy a ház egész falát. Azt hinné az ember:a padláson laknak, Azért csinálták azt sokkal magasabbnak, Most a házfalakat rakják emeletre, Akkor a tető volt kétszer újra kezdve. Sok bolyongás után végre kifáradva, Letelepült Miklós az utcán egy padra; Úri nép jött ment ott: asszony, lány és férfi, Miklós nézte őket, elis unta nézni. Aláfüggesztette fejét nagy bánatban, Mert egy pénze is nincs üres tarsolyában, Pedig négy nap óta csak gombát mit evett, Melyet vándorolva útfélen szedhetett. Hirtelen nagy lárma,nagy sikoltás tárnát^ Tűz van-é vagy árviz,vagy viják avarai? Nincsen tűz sem árviz, nem is jő ellenség, Hanem van egy másik rémitő jelenseg: Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utczán, Valahogyan vágó hidrul szabadulván; Bömböl és sikongat és a vért szagolja, Mely füléből ömlik s szügyét végig folyja. Mészáros legények merre láttak,szélyel Iramodtak egy-egy hurkoló kötéllel, És még magok biztos he lyre nem jutának, Addig rá sem értek szólni a kutyának. Volt pedig a hidnál hat erős szelindek, Utána usziták a bikának mindet, A kutyák szaladtak, nem is voltak restek, A bika fülének és marjának estek. A bika azonban,mint a zugó szélvész, Nem nézte az útnak sem hosszát, sem szélét: Annak tartott, a kit elül-utol talált, Futá minden ember a bizonyos halált. Sikolt a fejérnép, esve már kétségbe; Férfiak kiáltják: elébe, elébe! De egy sincsen, a ki elebe fordulna, Hanem még a furu-lyukba is bebúna. Egy nagy szilaj bika fut a keskeny utcán" Toldi nem futott el,csak felállóit szépen, S a bikát bevárta az utczaközépen. "Mit akarsz te ficzkó, tán bolond vagy? nem ládd A dühös bikát, hogy jön egyenesen rád?" Látta Miklós bizony, hogy ne látta vdna "Csak kiáltozzatok" magában gondolta, S elbocsátá a szót két füle mellett, Minthogy látni már most a bikához kellett. Mihelyt egyik kutya a fülét megvérzé, S fülében a bika fájdalmat érze, Elbődüle szörnyen és lerázta őket, Elszórá füléről a fülönfüggőket. Hullottak az ebek, hogy jobban sem kellett, Nagyokat püffentek a házfalak mellett, Egy-egy darab fül, hús ha maradt szájokban, Agyarkodva rágták kinos haragjukban. A vágólegények csak kiálták:"fogd ,fogd" De a veszett állat karikára forgott, Sa mely kutya egyszer hozzá közelitett, Annak ő szarvával repülni segitett. Mert alighogy Miklóst a bika meglátta, Rémitőt sikkantott és a port kapálta, Azután úgy szórta a földet szarvával, Mintha szérűn pelyvát forgatna villával. Egyszersmind erősen neki rugaszkodva, Szarvát öklelőre nagy-le bocsátotta. "Oda van! vége van! Jaj,jaj!" sikoltának Minden ablakéból a pesti utczénak, Dehogy van! lábéval elébe toppantott, Rémitő szavával erőset kurjantott: E fogással visszahökkenté a marhát, S azon pillanatban megragadta szarvát. Vágószékre voná két szarvánál fogva, 7
