Magyar Cserkész, 1958 (9. évfolyam, 5. szám)
958-05-01 / 5. szám
A mészárosokat előkiáltotta, Nagy sokára el is jöttek azok aztán, Erős köteleket és pányvákat hozván. S nagyon elbusitá Miklóst e gondolat, Lassan ment az utczán,sóhajtott nagyokat, Meg-megállt,szemét a földfelé meresztve, Mintha lába előtt valamit keresne. Megkötők a bikát vastag gerendához, Szarvát lenyűgözték az első lábáthoz; A nép szélyeloszlott, a vágó legények Egy kis házikóba fekünni menőnek.^ Miklós meg leült a vágóhid szélére, Ott akarván tanyát fogni azon éjre; Fejének párnája a szin ágasa volt, Lepedőt sugárból teritett rá a hold. De a mészárosok nem enged ék neki, Hogy a vágószinben magát pihenje ki, Egy jó darab májat kilöktek elebe, S menjen onnan, mondák,"anyja keservébe" "Ez hát a jutalma száz meg száz életnek, Hogy a megmentének alamizsnát vetnek -" Gondolá s a májat ott a földön hagyta, Jött egy éhes kutya, annak odaadta. Aztán ment az utczán.Sok helyütt susogta Valaki: "Ez volt az, a ki szarvon fogta"; Sok helyen látott még egy-két emberképet, Ablakból,kapuból amint visszalépett. Aztán becsapódott az ablak táblája, Hallott a kapukon kulcsnak csikorgása, Aztán csendesség lön,hideg,embertelen; "Hát nekem" mond Toldi " hol lesz mér tűzhelyem?" Hányféle dolgok nem jutottak eszébe! Előtte lebegett édes anyja képe, Mint mikor hozzá ment bucsuvétel végett, S nyakán csimpalyogva agkán csókja egett. Akkor is oly csendes méla éjszaka volt, Akkor is oly tisztán csillogott le a hold Akkor is ki volt ő mindenünnen zárva Nyughelyét nem adott senki éjszakára Majd az édes anyja képét oda hagyva, Az özvegy asszonyra repült gondolatja, Hogy sirt a kereszten két kezét, hogy törte, A miért a vad cseh két fiát megölte. Fogadása jut most eszébe s igjr sóhajt: Oh miképen vihetnék holnap én avval bajt? Hol vagyon paizsom, páncélom, fegyverem? Fog-e a cseh bajnok szembe szállni velem? Oh! bizony mit sem hajt a cseh bajnok énrám, kinevet, kigunyol és fel vállról néz rám, Vagy talán hozzá még közel sem bocsátnak, "Félre innen, rongyos" mondják, ha meglátnák. Egyszer föltekinte, képe is felvidult, Azt gondolnák hogy fut, úgy menésnek indult, Ment,ment egyenesen a temetőkertbe, Hol imént a síró gyászos asszonyt lelte. Könnyű eltalálni, mi lehetett célja: Volt a két fiúnak fegyvere, pánczélja; "Felveszem azt" monda és örült előre: Jaj! hogy ez az öröm is elpártolt tőle. "S azon pillanatban megragadta szarvát' össze-visszajárta a temetőkertet, De nem lelt abban egy elátkozott lelket: Hol keressem már most az özvegynek lakját? Budapest városát sok ezren lakjék. Látta, hogy hiába minden akaratja, Erős fogadását hiába fogadta; Könnyű dibdáb játék maga, esküvése, Pajkos gyermek a sors, csak úgy játszik véle. És mivelhogy szállást az élők nem adtak, Elpihent tanyáján hideg halottaknak; Nyirkos volt a sirdomb a harmattól, melyet Hűvös éj sirt arra örökösök helyett. Fölnézett az égre, az országútjára, Keservesen gondolt bujdosó voltéra; A mint a mely madár van elröppenő félben, Úgy tett a reménység hervatag szivében. 8
