Magyar Család, 1977 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1977-06-01 / 3-4. szám
7 tét, - az akkori állapotokra jellemzően, - hogy élete végéig nem heverte ki. így jutottunk, ha a régihez nem is hasonlítható, de emberhez méltóbb lakáshoz, mivel a gödöllői menekült tábor állomási részlegét megsemmisítették. Néhány héttel később új lakásunkban a román megszálló csapatok a még megmaradt összes ágyneműnket és értékeinket rekvirálás címén elkobozták, csak a szükség-állapotunkban zsákokba hirtelen begyömöszölt holmijaink maradtak meg. Anyám becses biedermayer íróasztalkáját, amit még dédnagyanyja hagyatékaként ápolgatott, s amelytől még a vészes napokon sem vált volna meg, a zsákmány részükről elégtelen voltán feldühödve az egyik román katona-barom bajonettel, vagy valami ehhez hasonló eszközzel esztelen dühében össze-vissza karcolta, talán ezzel mutatva ki a magyarok iránti feneketlen gyűlöletét. Anyám szemében könny bujkált ezen esztelen vandalizmus láttán, de hősiesen, megjegyzés, vagy felesleges mozdulat nélkül tűrte el a megaláztatást. Ennek a román katonának a képe örökre bennem él, amint bosszútól lihegve, gyönyörtől eltozult ábrázattal élvezte barbár károkozását. A következő háborúban ezt a csodálatos bútordarabot, ami több titkos fiókkal készülve a rózsafa nemes időtlenségével viselte élete végéig sérüléseit (mert szüleim intő jelként sohasem restauráltatták), az új barbárok, az orosz katonák egyszerűen feltüzelték. Úgy gyászoltuk, mintha valami húsból-vérből való kedves hozzánktartozó lett volna. Amikor édesanyám a dobozka keresésére küldött, mielőtt kihúztam volna a fiókot, akkor is megsimogattam az asztal-lapon éktelenkedő gonoszság-okozta sebeket. A dobozt nyomban megtaláltam a jelzett helyen. Anyám, mint kiváló pedagógus, tökéletes pontossággal közölt mindég mindent. A dobozka gyufaszálnál alig valamivel vastagabb gyertyácskákat rejtett. Fedele felnyitásával a méhkaptár illatának balzsama csapott meg: a valódi viasz jellegzetes szaga. Ilyen játéknak beillő gyertyákkal még sohasem találkoztam.-Medveczky néni ajándéka. Ő készítette, Számold csak meg! ... - kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő ... - kontroláltam a felszólításra. —Igen, tizenkettő! - ismételte anyám és hosszan rámnézett, de én még mindig nem jöttem rá, hogy miért, pedig minden olyan ünnepélyes, olyan nem-mindennapi volt. Anyám magához ölelt. Meghatottsága idegenné tette hangját. —Az én kislányom holnap lesz tizenkét éves nagylány! Hát nem boldogság ez? — Nagyon-nagyon szeretlek, gyermekem! ... — bizonygatta könnyek között. Az akkori érzésem sohasem fog kifogyni belőlem. Talán sohasem voltam többé olyan tisztán, zavartalanul boldog, mint a tizenkét szál gyertya napján . . . Kirohantam az udvarra, s csak a tripla fehérorgona alatt álltam meg, mint egy huncut csikó, mely a játék folytatásán gondolkozik. A fényes rügyek lefékeztek. Mintha a saját testemben is éreztem volna azt a sarjadást, amit az egészséges élet-folyam a tavaszi időszakban a növényeknél előír. Ismeretlen boldogság fogott el, amikor a szobámba rohantam. Hármasajtójú szekrényem közepében méretemhez képest hatalmas tükörkép vetítette vissza rám egy nyakigláb csitri még fejletlen alakját, szeplős arcát, mindég éhes és mégis sovány testét. —Nem vagy szép! — közöltem magammal, mint valami nagy felfedezést. — Forsche Pimpi, Koós Bözse, Rajcsányi Ildi, ők szépek. El tudnám nézni őket órákon át, akárcsak az anyámat, a szépségeset: smaragdzöld szemeit, arányos testét, parányi lábát, piciny kezét, mellyel olyan gyönyörű futamokat játszik a zongorán, hogy még a nagy művészek is elcsodálkoznának rajta, ha a közelében lennének. . . Valahogy sohasem irigyeltem azt, amiből másnak bővebben adott az Isten, mint nekem. Kiforrott érzéssel születtem. Ha vágytam valami után, így intettem magam türelemre: — Először ki kell érdemelned! — s ebben sohasem tévedtem. így éltem. Akkor, a Tizenkét Szál Viaszgyertya Napján — ahogy magamban még ma is nevezem — ébredtem tudatára annak, hogy a legszebb ajándék a boldogság. Édesanyám keltette fel bennem ezt a csodálatos érzést figyelmével és szeretetével. A tükörtől kirohantam a kertbe, majd kölyök-kutya módjára vissza a szobámba, a tükör elé. —Látni akarom a boldogságot! — mondtam hangosan a tükörképemnek és mámoros érzéssel borultam le az íróasztalomnak csúfolt konyhaasztalra, melynek lapja csomagoló papírral volt leragasztva, két jó nagy fiókja volt és főleg nem került semmibe, mert mint menekülteknek, valaki csak úgy Magyar Család
