Magyar Család, 1977 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1977-06-01 / 3-4. szám
8 Magyar Család ajándékba adta. Mi léptettük elő — jobb híjján — erre a méltóságteljes pozícióra.-írj! írd le, milyen boldog vagy! - parancsoltam magamnak. Es feladatomnak nem tudtam eleget tenni. Talán ma sem tudnék. Hogyan tudtam volna akkor, tizenkétéves fővel? Furcsa, de ez a boldogság írás nélkül is bennem maradt kondenzáltan, pozitív frissességében, akárcsak az anyám iránti szeretet. Még nem tudtam leírni az összes betűt, amikor első versem Tatarosbányán 1915-ben megszületett. Anyám vetette papírra. Újságban is megjelent. Sokat pedig évekig csak úgy a fejemben tároltam. Remek emlékezőtehetséggel bírtam, de magolni, iskolai dolgokat biflázni kínszenvedés volt számomra. Nem voltam jó tanuló, de sohasem tartoztam a rosszak közé sem. Érettségim, általános meglepetésre, jórendű lett, amin magam is csodálkoztam. Szerettem volna, de a sok-sok gátló körülmény miatt az írás sohasem vált főfoglalkozásommá. Megjelent műveimért sokan becsültek, de talán ugyanannyian leértékelték munkámat. Egyformán viseltem. S hogy mennyi irigység van ezen a vonalon, azt akkor láttam, amikor az egyik barátnőm (legalább is ő annak vallotta magát), aki vérbeli arisztokrata, azt a megjegyzést tette egyik könyvemre: — Paraszt-szagú! — Én, aki értelmiségi származás vagyok a legmesszebbmenően, falun sohasem éltem. Ezen az alapon csak a gyilkosok és bűnözők írhatnak a kriminalisztikáról? Isten kegyelméből termékeny voltam a betűvetés terén. Verseim idegen eredetű címei — részben — világjárásom és zenei életem hatására keletkeztek. Szerettem volna szépszámú családom részére öszszegyűjteni megjelent írásaimat és kronologikus sorrendben hátrahagyni. Ahogy azonban a tizenkét szál viaszgyertya is elfogyott, ezeknek is egy része a megsemmisülés martalékává vált. A “felszabadulással” járó vandalizmus folytán eddig megjelent írásaim nagyrésze megsemmisült. Pótolhatatlanul. A Tizenkét Szál Viaszgyertya lángját azonban magammal viszem! . . . Barcelona 1976 Dr. KÖVÉR JÁNOS: ÜZEN A HARGITA Erdélynek szülöttje, - Kárpátköznek népe! Üzen a HARGITA: Minden fiát hívja lelki szövetségre Néptalálkozóra. Erdők, hegyek, völgyek, Fenyvesek és tölgyek szent ölelkezésben, — Túlról: “heted-hét”-en Nézzétek, hogy jönnek. Halljátok, mit üzen az öreg Hargita: Ami népművészet, népi lélek titka, Mint alvó parazsat, a Nemere szítja, — míg üszköt vet végre, s tüzes lángban égve, sárkányokat lövel a csillagos égre - az Óperenciák egykori meséje megelevenedik . . . S miként a Kárpátok Erdélyt körülveszik, Várja az Üzenet Erdély védnökeit Nagy találkozóra! Ezredéves hagyományok szép “csipke-bozótja” nyílj szét: Székely-Asszony szövőszékét rójja: Ébredj, Csipke Rózsa! Ébredj, magyar lélek! Vájjon mit is üzen a Hargita nékünk? Hogy élt, s hogy kellene éljen a mi népünk? ! Vagy tán Kanadában nincs idő a szépre: Engeded, hogy lelked felmorzsolja, tépje egy új életforma? Vagy megállsz egy szóra: — e BEMUTATÓRA. Kinek adott Isten fület a hallásra, szépet befogadó szemet a látásra, azt várjuk. . . S összefog velünk “kalákába”, hogy a szépet és jót itt is Kanadába’ lélekből míveljük, miként tette Erdély, s tenni fogja, amíg benne — magyar, vagy székely él! ZSIGMOND ANDRÁS: ----------------------------------■■■ ŐSI FORRÁSOKBÓL= Május 7. — 15. között rendezett népművészeti munkáiból kiállítást Dr. Kövér Jánosné a torontói Magyar Kultúrközpontban. Kiállításának ez volt a címe: ÜZEN A HARGITA, - s a látogató valóban úgy érezte: valami ősi üzenet szólt Elnyomnak a gépek! . . . Kinek keble tárva a szépre, a jóra, Ébredjen álmából csodaszép valóra!
