Magyar Család, 1967 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1967-01-01 / 1. szám

8

MAGYAR CSALAD

Szabó Fensnc:

A Kőn.

Twiner A USlisŐL

(Folytatás)

Rudi, felismerve a helyzetet, előreugrott, hogy elejét vegye egy értelmetlen összecsapásnak, hiszen könnyű volt megértenie, hogy francia csoportba botlottak, melynek tagjai között magyar bajtársak is vannak. A sötét éjszaka könnyen megzavarhatja a járőr-csoportokat és egy okos, határozott közbelépés nélkül gyakran véres összetűzésre kerül a sor ugyanazon hadsereg katonái között. Ezt akarta Rudi megelőzni és vállalkozását siker koronázta. Mindkét csoport katonái hálásan fogadták a magyar parancsnok merész kiállását. Timár Gabi Rudihoz csatlakozva sietve kutatta a magyar fiúkat, akik hamarosan előkerültek a csoport végéről. A franciák és az alakulat egyéb nemzetiségű katonái csak nehezen értették meg a másodpercek alatt megváltozott helyzetet, de különösen nem azt a gyors és ujjongó hangú beszélgetést, melyet a fiúk egymásba kapaszkodva, egymást ölelgetve folytattak. Végül is az egyik francia katona szólalt meg, mintegy magyarázatot adva társainak:

— Madzsar ...

Kik vagytok? Honnan? Merre? Mióta vagytok itt? Van-e kajátok? Gyertek át hozzánk! Hej fiúk, de kicsi ez az erdő. Szinte zúgott az erdő az örömujjongástól. Ez a nagy öröm azonban nem tartott sokáig. A villámbeszélgetés kellős közepében az érkezett magyarok egyike, akit Rudi szinte átölelve szorított karjaival, artikulátlan üvöltéssel kicsúszott kezei közül és kezeit nyakához tapasztva lerogyott. Ujjain szinte hallhatóan bugyogott át a vér. Rudi “jaj Istenem” -et kiáltott, hirtelenjében tehetetlen mozdulatokkal, de segíteni szeretett volna a szerencsétlennek, igyekvése azonban hiábavalónak látszott. A fiú nyakából egy fuvócső mérgezett nyila állt ki, amit Rudi összevérzett kézzel valahogy kitapintott és eltávolított, de a .szétroncsolt nyakérből megállíthatatlanul bugyogott a vér. Hörgése még tartott néhány másodpercig, majd félrebillent feje a mellére bukott és a vonagló test huppanva vetett gátat a csörgedező pataknak. Magyar vért mosott tova a vietnámi dzsungel-patak...

A két csoport tagjai ezalatt szétugrottak, isszonyú golyózáport zúdítva az erdő sűrűjébe, bokrai közé, ahol bizonyára megbújt kínai alakulat, vagy partizán csoport rejtőzött. A kézigránátokat is vaktában hajigálták, de a robbanások pillanatnyi fényében a felbukkanó huzottszeműek után ugrottak. A partizánok nagyon közel voltak és így nem sok lehetőségük maradt a menekülésre. Akit a buddhista szerencséje megkímélt a golyózáportól, az segítségért ordítozva, magasra emelt kezekkel bújt

e!ő a patakmeder cserjéi mögül. Rudi fejétvesztette. A magyar fiú borzalmas pusztulása ott a dzsungel sűrűjében, halálának hátborzongató körülményei szinte vadálattá változtatták. Hiába emelkedtek magasba a kezek, hiába hajigálták el fegyvereiket a sötétben támadó alakulat most már remegő “hősei”, Rudinak nem volt többé szándékában csak egyet is magával vinni a Buddhaküldöttek közül. Nem kérdezte többé a foglyokat, hogy honnan jöttek és nem várta meg sem türelemmel, sem türelmetlenül a választ, mely szerint a Buddha küldte őket, hanem géppisztolyából szinte ömlesztetté a golyókat az előtte sötéten álló vörös-kínaiakba és csak az ég megmondhatója, hogy ezalatt mit kiabált. Katonatársai szinte elszörnyűlködve nézték a magyar fiút, amint a patak vizében állva, — lábainál honfitársának holtteste — önuralmát tökéletesen elveszítve, arcán a megőrülés jeleivel, szinte kéjelegve lőtte a már földrebukott vörösöket. Ordítása többszörösen visszhangozott végig a völgykatlanon, golyózápora szitává recsegtetve mindent körülötte, majd vad nekikeseredéssel rugdosni kezdte a kínai hullákat, beletaposva őket a patak medrébe. Idegeinek végső feszülésében visszatántorgott a magyar fii. vízbebukott holttestéhez, lerogyott és először annyi sok év után, hangosan sírni kezdett.

Pal!ó Rudi sírt. Könnyei belehullottak egy félelmetes vidék apró csermelyébe, ahol orvul megölve feküdt egy magyar. Rudi félig belecsúszva a vízbe, félig a köves meredélyen feküdt, ökölbeszorított kezeit arca előtt tartva. Sírt, mint egy gyerek. Társai, akik tökéletes irtómunkát végeztek a partizán-csoport felett, most megrendültén figyelték Rudi vergődését; egyesek azt hitték, hogy lövést kapott és segítségére akartak sietni, de akik tudták, hogy valójában mi történt, visszafogták társaikat. A két összeverődött csoport tagjai megdöbbenten bámulták a szinte legendáshírű idegenlégióst, Palló Rudit. A váratlan hirtelenséggel összeroppant fiatal parancsnokuk pedig egyre csak a fejét rázta, öklével csapkodni kezdte a köveket könnyeiben a tehetetlen düh, a félelem, rettegés és a kétségbeesés párosult mindazzal a visszafojtott érzéssel, mely lelkét feltöltötte az elmúlt esztendők során. Tímár Gabi szipogva ereszkedett le mellé, hatalmas tenyerével beletúrt Rudi hajába, majd semmibe véve a szigorú szabályt, zubbonya alatt cigarettát gyújtott és azt tenyerébe rejtve Rudi szájához emelte. Katonái ezalatt parancs nélkül is felvették a védelmi álláspontot és számbavették egymást. Nem hiányzott senki, sebesültjük sem volt, csak egy halottjuk.

Rudi lassan összeszedte magát. Még percekig morzsolgatta tenyerében a vízmosta kavicsokat, szótlanul, maga elé bámulva. Aztán durva parasztmozdulattal törülte végig arcát karjával, visszahelyezte sisakját és a sötétben Gabi keze után kutatott. Tímár Gabi testvéri szeretettel, szolgálatkész mozdulatokkal segítette fel, aki egy nagy lélegzetvétel után csak ennyit kérdezett:

— Te?

— Semmi baj, semmi baj — suttogta vissza Gabi — csak te, az ég szerelmére . . .

— Vedd le a dögcédulát — szólt Rudi — legalább a nevét tudjuk meg ...

Timár Gabi a kivérzett magyar dögcédulája után kutatott, Rudi pedig magához intette embereit és megkérte őket, hogy temessék el az elesett honfitársát. Nem parancsot adott, nem rendelkezett, de kért. A fellázadt lélek végül is alázatra intette őt embereivel szemben is.

Mindez nem sok időt vett igénybe, mialatt Rudi az érkezett csoport parancsnokával váltott szót, majd sut-