Magyar Család, 1967 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1967-04-01 / 2. szám
Hámory Várnagy Dalma A HUSZADIK HATÁRKŐ Sorvadó nemzetünk sorozatos katasztrófája, magyarságunk történelmének fejlődésében egy-egy határkő. Feszület a keresztek erdőjében.-Az idegenbe szakadt magyarság érdemes rétege minden esztendőben elkészíti az év mérlegét. Megható előrenézéssel, tárgyilagos reménykedéssel, idegfeszítő lázzal, a következő évbe vetett hittel. Nyugaton, ha nem is gondtalan az élet, de jólét és bizonyos mértékig állandóság van. Az aki otthont, poziciót harcol ki, tisztességet teremt maga körül, békében élhet. Van azonban ismerőseim körében olyan is, aki gyakorlatilag bebizonyította, hogy az emigrációban sem mindég a magasrangú állás, a jól berendezett otthon lehet csupán az életcél. Fekete Sándornak a Magyar Nők életbentartójának munkásságát helyeztem mérlegre. Belehelyeztem a serpenyőbe puritánságának minden parányát, remeteségében fürdő árvaságát, több személynek is megterhelő munkakörét, leromlott fizikumát, törhetetlen hitét. A mérnök logarléccel kontrolált következetessége az a szilárd termelési forma, az a kristályosán logikus helyzetismeret, mellyel lapján keresztül a magyarságot védi és ápolja. Az ö példátmutató harca a húsz év patinájában, melynek távlatára ma visszatekintek, mégjobban kiemelkedett. Huszadik évfolyamát ünnepli a Magyar Nők, de ezt a születésnapot nem a “gyermek”, hanem a lelki gyermekét fenntartó hatvanhetedik esztendejében lévő “apa”, a szellemi Herkules: Fekte Sándor lénye tölti be minden dicsfény öt öleli körül, a világ valamennyi táján széjjel hintett megyar lelkiekből. Mint —többször is— volt laptulajdonos és kiadó, a magam bőrén szerzett MAGYAR C.V1LIII VIII. évf. (32) szám. Április—Szeptember, 1967. Szabó Ferenc SI VIS PACEM . . .-Ellentétben a hallgatásra ítélt otthonnal, a szabad világ magyarsága nyugodtan, félelem nélkül fejezheti ki véleményét. Ez a véleménynyilvánítás emigrációs... éveink kezdetén úgylehet teljes mértékben a “magyar ügy”-re terjedt ki, melynek érthető okoknál fogva végtére is mi vagyunk a szakértői. A tovarohanó évek ma>gukkai hozták azt a természetszerű fejlődést, mely ma már lehetővé tesz) számunkra, hogy véleményt alkossunk más dolgok felöl is és annak hangot is adhassunk. Ha a világesemények egyre kavargóbb üstjébe nézünk és mintegy bírálva azokat alkalmakként a köz elé tárjuk gondolatainkat, úgy tűnik, mintha valaminő új vizeken eveznénk, eltérve a megjárt úttól. Talán mondhatnék mindezt úgy is hogy foglalkozunk valamivel, amj nem kezdettől a mi ügyünk, de érdekel bennünket csakúgy, mint a befogadó államok népét. Ebben a kissé elvontnak minősíthető gondolatmenetben van azonban valami egyszerűen felfedezhető és minden kétséget kizáró tény: azok a világesemények, melyek bennünket is érdekelnek és melyek felöl kialakul a magyar emigráció érdemes egyedeinek a nézete, szinte kivétel nélkül magukon viselik a vörös foltot, mely annak idején új otthonokba kényszeritett bennünket. Mert nem vitás, hogy Hongkongban csakúgy, mint Macaóban, vagy éppen Közép—Keleten azonos mozgató erők dolgoznak azzal, mely 1956-ban másodszor is leigázta a magyar népet. Oly mindegy, hogy a madzagot Peking rángatja-e, vagy Moszkva, nekünk mindegy, hiszen mindkettőnek elnyomás a neve. Új távlatok ezek a szabad világ magyarjainak. Nincs félelem bennünk vélemnéyt nyilvánítani a hongkongi rendzavarásokról, a közép-keleti szovjet fegyverszállításokról és kimondhatjuk ma már azt is, hogyha Nagybritanniának érdeke belépni az Európai Közös Piacba, nekünk csakúgy érdekünk, hogy az Egyesült Királyság ott legyen. Volt idő, mikor ilyen kérdéseket nem vetettünk papírra, mert nem egészen vagy talán egyáltalán nem tartozott a magyar ügyhöz. A történelem azonban naponta igazolja az üllőiúti “srácokat” és minden alkalommal az igazságunk megdönthetetlenségét húzza alá. Az új távlatok, az új lehetőségek új gondolatokat vetnek fel. Az új gondolatok pedig egy örökéltű igazság köré csoportosodnak, mely igazság a "Si vis pacem, para bellum” megdönthetetlen ténye. Ha új utakon is, ha új történelmi események forgatagában, de visszatérően és szüntelenül a mi igazságunk hirdetésénél maradva mondunk véleményt, s egy olyan szellemi küzdelemre készülünk fel, melyet megvívni érdemes. Ne higyjük,hogy borsót dobálunk a kínai falra ha márciusban 48 idusát ünnepeljük, ha május első vasárnapján a magyar anyákért mondunk imát, ha csak két szóban is, de megemlékezünk Szent István napjáról vagy mély gyásszal (de büszkeséggel) ünnepeljük meg október 23-at, Ezek a megemlékezések oly szoros és elszakíthatatlan összefüggésben állanak nap mint nap a világeseményekkel, csak kissé bele kell pillantanunk azok mélységeibe-A magyarság soha őszintébben nem kívánt békét, mint ma, amikor minden józanul gondolkodó nép azt kivánja. De ugyanakkor felkészül arra a szellemi harcra, melyet az új események megkívánnak és anélkül, hogy idegen ügyekbe a kontár szerepét játszaná, az igazság tudatában adja véleményét az igazság melett. Amolyan „apró-munka” ez, melyért majdan utódaink mondanak hálát. Olyan munka ez, melyhez józan gondolat, tisztánlátás és végtelen türelem szükséges. Olyan felkészülés, melyhez véges erőink talán gyengék és így a magyarok Istenének a segítsége is szükséges. Sem a pillanatnyi nehézségek, sem a nehéz napok okozta elkeseredés nem állíthatja meg a magyarságot abban, hogy a holnapra felkészüljön. Százszor gondolja meg egy magyar anya, mielőtt lemond a gyermekről, mert minden esetben egy hőst vetett el, akik nélkül a magyar nemzet
