Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)
HD provinciális változatát képesek adni..mondja, és hozzáfűzi: „A Vajdaság nem szűkölködik tehetségekben, csak ötletekben.” Szerinte eljött a korszerű - vajdasági kérdések ismeretén alapuló - autochton kultúra megteremtésének a pillanata, és az addigi egyes próbálkozások megvalósításának sikertelen kísérleteiért a passzív és érdektelen környezetet hibáztatja. A korszerű művész csak aktív hozzáállással válhat a társadalom funkcionális részévé.24 Ács egy későbbi alkalommal úgy nyilatkozott, hogy a Csurgó művészeti-ifjúsági csoport kezdte elsőként feldolgozni a vajdasági témákat, de a hangulati festészet eszközeivel.25 Ács ilyen nyilatkozatai és törekvései mindenképpen összefüggésben voltak az akkori idők széleskörű irányzataival, mondjuk, a vajdasági művészet a háború után eltelt időszakban elért fejlődésének a szemléletével. 1969. július 10-én Zentán összeültek az újvidéki Kortárs Galéria, a szabadkai Városi Múzeum és Képzőművészeti Találkozó képviselői, a Csurgó és a zentai kolóniák " küldöttei (Đorđe Jovié, Béla Duránci, Szilágyi Gábor, Torok Sándor és Tripolsky Géza) a vajdasági művészet tárlatának és monográfiájának létrehozása körüli megállapodás megkötése végett. Ács, aki képzőművészeti kritikusként ezt az eseményt is figyelemmel kísérte,28 valószínűleg ezért érzett késztetést, hogy további lépést tegyen abban a fejlődésben, amelyért önmagát is felelősnek érezte. Másrészt számos művésztelep több mint egy évtizedes fennállása után szükség mutatkozott valamennyiük jellegének a meghatározására, méghozzá az alkotói folyamat meghatározott egységei szerint. Annál is inkább, mert némely résztvevő ismételten több kolóniát is látogatott. A topolyai kolóniában például állandóan jelen volt a zentai telep magja - Ács és Benes -, noha annak sajátosságát a jugoszláv jelleg, valamint a plasztikának és a képnek az architektúrával való szintézise képezte (a községi alapszabályba beépült a képzőművészeti alkotások beillesztésének kötelezettsége a Topolya területén emelt középületekbe). Zentán más út mutatkozott: a társulás végett kollektív programot választottak. A csoport a téma, a stílus és a kifejezés összhangját tervezte. A zentai művésztelep azt követelte, hogy a vajdasági kolóniák őszi tárlatán teljes egységként vegyen részt a tárlat összetételében, és ezt azzal az óhajjal indokolták, hogy minden művésztelep mutassa be a saját eredményeit. Mire a tárlat megnyitásáig eljutottak, a többi művésztelep visszalépett, Zenta pedig itt mutatta be először az említett csoport munkájának eredményét, noha bemutatásra kerültek a klasszikus kifejezési forma mellett kitartó csoportok művei is. A kísérleti csoport kollektív munkáját Tripolsky Géza, a művésztelepházigazdája ismertette az 1972-es monográfiában megjelent akkor még friss emlékek alapján. „Architektonikus objektumot állítottak föl a művészek. A terem közepére egy panelokkal körülhatárolt, labirintusszerű építmény került. Az objektum belsejében, alacsonyan helyezkedett el Vajdaság térképe. Fölötte kötélen hatalmas fekete kocka lógott. A kötél másik végét kivágott emberi alak tartotta. A kocka a kirojtolódott kötélről rázuhanhatott a tartományt jelképező térképre. A súlyosnak tűnő fekete tárgy alsó szélein újságkivágások emlékeztettek Vajdaság gazdasági, társadalmi és kulturális gondjaira-bajaira. A művészek mondanivalója tehát röviden ez volt: tartományunk gondokkal küzd, s ők is érzik súlyukat. Az elkötelezettségnek ez volt az első képzőművészeti megnyilvánulása.”27 Ács József kommentárjait és a berendezés leírását annak Zentán, a művésztelep 1969 decemberének végén megrendezett 18. tárlatán történt bemutatás után tette közzé.28 A tárlat leírása során megemlíti Benes absztrakt informei rövidfilmjének időnkénti vetítését, és megállapítja, hogy a hét művészből álló csoport az environment műformáját használja fel.29 Cikkének konklúziója a Vajdaság elmaradottsága, ami tulajdonképpen még a hatvanas évek végének a politikai témája volt, aminek Ács is hangot adott - a vajdasági művészet elmaradottságának látószögéből.30 Az 1970. év váratlan elemi csapással sújtotta a várost, ami a művészeket spontán együttes cselekvésre sarkallta. A Tisza, amely eddig inspiráció és az élet vitális forrása volt, most tragédiák okozója lett, s ezzel beilleszkedett a művésztelep programtevékenységének megkezdett koncepciójába. A művészek eljöttek a folyót megfesteni, hogy a művek eladásából az árvízkárosultaknak anyagiakat juttassanak (Tisza, 1970-es tárlat). A kísérleti csoport a Tisza-part által ihletett nagyméretű grafikát hozott létre a Képzőművészeti Találkozó tárlatára (a grafika feltűnést keltett, a Moša Pijade Képzőművészeti Alap IX. Képzőművészeti Találkozójának külön dicséretét nyeri el)31, de a művésztelep tárlata Zentán csak a következő évben, 1971. május 17-én nyílt meg. A kiállított anyag most is az addigi kifejezési formájukhoz hű alkotók műveinek csoportjára és a kísérleti csoportéra volt osztható, amelyet ekkor már EK-csoportnak hívtak az „erőt kölcsönző” szavak rövidítéseként. „Az előbb csak nagy vonalakban körülhatárolt program konkrétabb formát öltött” - emlékezik vissza Tripolsky Géza.32 A legalkalmasabb Ács
