Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)

vatalos képzőművészeti kritikának az időszaka, amikor még a Jugoszláv Képzőművészek Szövetségének egyik, 1949-beli kiáltványa is határozottan kimondja, hogy „az élet ellenállhatatlanul kikényszeríti olyan művészet létrejöttét, amely tartalmánál fogva a mi korszerű valóságunk tükröződése, magyarázata és dokumentuma, formája szerint pedig könnyen felfogható lesz a nép átlagos emberének, olyan művészetét, amely nevelő hatású, az egész nemzet öntudatát emeli, művészetet, amely a nép számára kedves és szükséges lesz”.4 A Tájékoztató Iroda határozata után az országban megváltozott politikai légkör folytán azonban a képzőművészetben is fokozatosan megjelennek a változás jelei. A legradikálisabban Petar Lubarda tárlatával, amelyen első absztrakt képeit mutatta be 1951-ben Belgrádban. Nem kisebb jelentőségű Konjovié Ljudi [Emberek] című tárlata sem, amely a belgrádi Cvijeta Zuzorié Művészeti Pavilonban került megrendezésre ugyanebben az évben. Egy túlhevült légkörben a legjelentősebb szocrealista műbírálók által „az emberi alaknak és az újkor emberének a deformálása” miatt őt ért támadás pillanataiban Konjoviénak sikerült megvédenie a maga autentikus festőiségét és reaffirmálnia a folyamatosság „elfeledett” eszméjét a háborúk közötti művészet eredményeivel, amelyet időközben a politika és a kritika dekadens polgári jelenségként bélyegzett meg.5

A vajdasági térségben igen jelentős a Vajdasági Képzőművészek Egyesületének néhány tárlata (1951,1952), mert ezek előrejelzik az új képzőművészeti légkört, néhány, akkoriban igen ritka önálló tárlat, mint amilyenek Milivoj Nikolajević, Boško Petrović, Ankica Oprešnik és Milan

22

Kerac kiállítása Újvidéken 1951 folyamán, valamint Konjovicé Zomborban. Nikolajevicé Párizsban (nagy visszhanggal a korabeli kritikában) és Sáfrányé Újvidéken, továbbá a vajdasági alkotók (Konjovié, Petrovié, Sáfrány) részvétele az Önállóak belgrádi csoportjának tárlatain, amely a szocialista realizmussal szembeni ellenállás legizgalmasabb megnyilvánulását jelentette. így hát fokozatosan és óvatosan dinamizálódott a lelassult képzőművészeti élet, és megkezdődött a helyzet konszolidálódása a képzőművészetben. Művészetünknek és a képzőművészeti kritikának erről az időszakáról írva Lazar Trifunovic megállapítja, hogy: „tekintet nélkül az új politikai és programdoktrínákra a szocialista realizmus elfogadta a polgári művészet plasztikus formáját, és annak fejlődésében az utolsó szakasszá, dekadenciájának a szakaszává lett. Amikor világossá vált, hogy ezzé lett - régi forma, amelyet az új tematika sem tudott megmenteni és vitálissá tenni, ami azt jelenti, hogy az új társadalom valóságos kifejezése — a szocialista realizmus úgy is, mint mozgalom, úgy is, mint elmélet széthullott. Ezzel Szerbiában lezárult a polgári festészet története”.6

Ilyen légkörben mint az új eszmék áttörésének egyik következménye és az alkotói szabadság iránti igény legalizálása jön létre a Zentai Művésztelep. A fő kezdeményező Ács József, a készséges támogatók pedig Farkas Nándor, a KSZ járási pártbizottságának akkori titkára, Varga László, a Művelődés- és Közoktatásügyi Tanács elnöke és Tripolsky Géza, a zentai Városi Múzeum igazgatója. Az első összetételben, 1952 nyarán Zentán tartózkodnak és festenek: Bosán György, Milan Konjovié, Stevan Maksimovié, Milivoj Nikolajevic, Sáfrány Imre és természetesen Ács József. Amikor a következő két-három év folyamán hozzájuk csatlakozik Stojan Trumic, Boško és Zoran Petrovié, Petrik Pál, B. Szabó György, Ankica Oprešnik, Milan Kerac és mások, létrejön a résztvevők kolóniái összetételének magja, amely évek során át Zentán fog találkozni és együttműködni, de az egész vajdasági művészet sajátos magja is korszerűsödésének és hitelessé válásának időszakában.

Az ötvenes évek folyamán a jugoszláv képzőművészeti körülmények közepette a szocialista realizmus szigorú kánonjától való enyhe eltávolodás irányzata jelentkezik. Alkotásaikban a művészek megpróbálják megkerülni a hangsúlyosan programozott tematikát, a propagandisztikusan elkötelezett tartalmat és az akademizált formát, megkísérelve elkerülni a képnek a politika és annak szándékai rendeltetésében álló alattvalói szerepét, amely felszámolta az alkotói szabadság, az autentikus festői álláspont és kifejezés jogát. Ilyen helyzetben hangsúlyozott érdeklődésjelentkezik a táj mint „semleges téma” iránt, amely lehetőséget nyújt a világ és a természet élményének személyes kivetítésére, valamint maga a kép és értelmezése integritásának a megőrzésére. A Vajdaság festészetében a hatodik évtized elején a táj észrevehetőbben először a VKME- nek a tárlatain jelentkezik. Már 1949-ben a VKME újvidéki IV. tárlatán a tájkép a fő irányultság, és ez az egyesület tárlatain a következő két évben is bebizonyosodik. Mi több, ekkor jelenik meg a „vajdasági tájkép” kifejezés mint a vajdasági festészet sajátosságának sajátos terminológiai meghatározója, amely még igen sokáig visszhangzik számos irodalmi és képzőművészet-kritikai írás címében.