Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)

2

A zentai kolónia első néhány összetételében, de az ezekben az ötvenes években alakult számos későbbi kolóniában (Topolya, Óbecse, Ecska stb.) a táj hosszú időn át uralkodó téma maradt. Egyébként a művésztelepi munkajellege - a plein airben festés - a táj iránti erős érdeklődést váltott ki. így a zentai látványok „átköltöztek ” a festők vásznaira, a festők így jegyezték fel Zenta-élményüket a helyi motívumokat a képek egyetemes világává változtatva.

A kolónia munkájának teljes irányultságára kivételes jelentőséggel bírt Milan Konjović jelenléte. A zentai kolónia festőinek munkáját összegezve egy alkalommal Ács József feljegyezte, és lényegbevágóan, pontosan meghatározta Konjovié hatását: „Konjoviéot központi figurának tekintettük. Nála nélkül nem is lett volna igazi kezdet. De az ilyen politikának következményei is lettek, csakhogy azzal mi előre számoltunk.”7 A nagy festő követése érthető, különösen, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az éppen csak felszabadult országban nem sok lehetőség kínálkozott a művészettörténet vagy az időszerű külföldi produkció eredményeinek az áttekintésére, így Konjovié háborúk közötti óriási reputációja igazi pótlékként szolgált a „nagyvilági” modern festészet megismerése iránti vágynak. Ezen felül közvetlenül a zentai gyülekezés előtt Milan Konjovié már kiállta a harcot a szoc-realista irányzat apologétáival, és megerősítette művészi tekintélyét, ami mindenképpen imponált kollégáinak. Az erős színek, a mozgékonyság, a szuggesztív vonás, a kontúr szilárdságával rendelkező „deformált” vonalak, a síkság feletti temperamentumos víziók forgataga, a képzőművészeti elemek hatásának kétségbevonhatatlan elsőbbsége a képen Konjovié festészetének mindazok a sajátságai, amelyeket a fiatal festők elsajátítottak. Egyébként az akadémiai elvek után, amelyeken a szocialista realizmus alapult, a konjovici expresszionizmus az autentikus festészeti lehetőségek sokaságát kínálta, és szélesre tárta a teret a megjövendölt alkotói szabadság előtt.

Igen gyorsan megmutatkozott, hogy az ilyen táj festő-expresszionista konstellációnak jelentős kezdeményező ereje volt. Az akkori vajdasági festészetnek egy logikus és folytonos fejlődése során csaknem minden „izmus” a tájképre alapozott, a (szocialista) realizmus szilárd formális szerkezetét a forma és a színhatás expresszionista kezelésével „fellazították”, az expresszionista eljárással hangsúlyozott és helyre állított képzőművészeti elemek mind jelentősebb és önállóbb szerephez és jelentéshez jutottak különösen azokban a momentumokban, amikor a tájképi látvány csak az autentikus festői kifejezés indítékává vált/maradt (absztrakt képzettársításos tájkép). A tájképi alapozás akkor is látható, ha a kép rétegességében és pasztózusságában nyer, amikor a vajdasági festészet történései során megszületik az „anyag festészete” mint a belgrádi informei sajátos, de ugyanakkor egyidejű pandanja; a „vajdasági tájkép” filozófiája valójában a festészetnek és a plasztikai megnyilatkozásnak egy sajátos alapja és indítéka megerősített konceptuális alapozással ... A tájkép tehát a zentai festőtelepen az új képzőművészeti és általános művészeti eszméknek a jogi indítékává, a hatvanas, hetvenes, sőt a nyolcvanas évek folyamán pedig kortárs művészetünk dinamikus fejlődésére tett kezdeményezések kiindulópontjává vált.

A zentai kolóniában a tájkép iránti odaadó viszony bizonyos módon a Zentai motívumok címet viselő tárlat útján még intézményesült is, melyet 1953 után Zentán, Obecsén, Szabadkán, Zomborban, Újvidéken és Belgrádban néhányszor be is mutattak. Noha helyi zentai motívumok határozták meg, ez a tárlat a számos autentikus festészeti vívmánnyal hívta fel magára a figyelmet. Konjovié erőteljes expresszionista szubjektivizmusa átsugárzódott a kolónia tevékenységében a többi résztvevőre. Ács, Trumié, Sáfrány, Boško Petrovic, Petrik, Graovac, Kerac és Mirjana Sípos expresszív tájképei azonban igazi bizonyítékai az alkotói álláspontok erőteljesebb egyéni megformálásának. Ács József megkísérelt az ilyen festészetről egy általános értékelést adni: „a mi akkori sorainkban mégiscsak volt szilárdság: a rendre hivatkozva, akár hogy a kromatikának az átömlésével és az érzelmi nyomás hatásával kiváltsa a vonások szélességét, akár hogy a lédús anyag által a tudatalattiba vigye a késő nyár érett életét... A naturalista közvetítést túlhaladtuk, vagy az adekvát kifejezés felfedezésében invencióval költőiesítettük.”8 A költői áramlatot a kolóniában Milivoj Nikolajevié vezette, aki a Tisza és a partok csendjének szentelte magát, s lírai tájképeikkel őt követik Maksimovié és Bosán, aki egyidejűleg egy szilárd vonalvezetést, koherens formát és szerkesztésbeli armatúrát kezdeményezett. Ilyen elképzelést vett figyelembe Ankica Oprešnik a zentai házhomlokzatok poetizált meglátásában, valamint Zoran Petrovic és Ste van Maksimovié Zenta panorámájának látványában. Később a sziláid formális szerkezetek egyszerűsítésére való törekvés Szilágyi stilizációiban, valamint Karlavaris követ-