Hajnal Jenő (szerk.): Ötvenéves a Zentai Művésztelep (Zenta, 2002)
10 gesnek tartja a művésztelep-mozgalom képzőművészeti eredményeinek és társadalmi jelentőségének fölmérését. A távolabbiak is nagy lehetőségeket látnak a művésztelepi munkában, de a fővárosiak inkább az eszmecserét és vázlatok készítését vállalják, ők néhány kivétellel akkor már műtermi festők. Zentán a művész és a közönség között nagyobb megértés tapasztalható. Az új kiállítási terembe tódulnak a nézők. A művésztelep lakói részben alapítók, kiforrott festők, részben kezdők. Több fiatal vajdasági festő lép itt a fejlődés útjára. Termékeny nyár volt az, s az újságíró így számol be Zentárói: „Kevés szó, sokkal kevesebb, mint máshol, de a hallgatást temérdek kép pótolja, az idei év termése.” 1952-ig még a szökőévekben sem láthattak képkiállítást a zentaiak. 1957-ben huszonöt művész állította ki a városban legjobb alkotásait. Nagy esemény volt a megnyitó s előtte a kétnapos tanácskozás. A részvevők fölmérték a megtett utat, kutatták a további lehetőségeket. Megállapították, hogy a képzőművészet melegágya a vidék lett, hogy a környezet és az alkotóművész jótékony hatással vannak egymásra. Értékelésbe még nem lehetett bocsátkozni, de abban mindenki egyetértett, hogy a telepek már puszta létükkel, a művészek vendégül látásával is hatnak a környezetre. Az ösztönző erő kétségtelenül a kölcsönös, a művész és vendéglátó részéről tapasztalt hihetetlen lelkesedés volt. A hit és lelkesedés magasba szökött mai szemmel nézve már nehezen követhető régiókba. Határozatok születtek a kétnapos tanácskozáson, melyek részben megvalósultak, részben még mindig időszerűek. Érdemes ezeket fölidézni, annak bizonyítására, hogy milyen tisztán kirajzolódtak már akkor a föladatok. 1. Új munkaformákat kell keresni a művésztelepeken. 2. Tovább kell szélesíteni a telepeken működő művészek körét. 3. Állandó kapcsolatot kell fönntartani a művészek és a telepek között. Lehetővé kell tenni, hogy a művészek táborozása ne korlátozódjék a nyári időszakra. 4. A képzőművészeti tevékenységet alkalmazni kell (faliszőnyeg, kerámia, mozaik, freskó stb.). 5. A jövőben is összejöveteleket, tanácskozásokat kell szervezni, s ezeken művészetünk eszmei kérdéseit taglalni. 6. A képzőművészetet tovább kell népszerűsíteni, fejleszteni kell a képzőművészeti kultúrát. A sokat emlegetett Tisza-parti csöndet valóban eloszlatták a művészek és írók, akik együtt táboroztak a városban. Tizenegy festő és tizenhárom tollforgató volt akkor Zenta vendége. A művészek a tájból merítették az élményt, az írók a tájból és a táj művészi megörökítéséből. A beszélgetések azt bizonyították, hogy nagyon sok a közös probléma. A festő-közönség kapcsolat mellett megjelent az író-olvasó kapcsolat. A szervező maga is elcsodálkozik akkori nyilatkozatán. Azt tervezgette ugyanis, hogy egy gyűjteményes kötet jelenik meg, s ez a könyv az itt készült írásokat és festői alkotásokat tartalmazza. A közös kötet gondolata sok évvel később ismét jelentkezik. A művésztelepi mozgalom ötven esztendeje alatt sok gondolat, elképzelés született. De szinte egyetlen későbbi kezdeményezés sem volt új. Az első öt évben gondolatban vagy kísérleti formában, csírájában minden későbbi hajtás megvolt. TERMÉKENY ESZTENDŐK következtek. A művészek és a vendéglátók egy nyelven beszéltek, egy cél felé haladtak. A távlatok határozottabb körvonalat kaptak: a fejlődő városban fejlett művésztelep működjék. A művésztelep 1958-ban már beletartozott, szerves része lett Zenta életének. A művésztelepről írva nem mozoghatunk szűk keretekben. Mondanivalónk nem korlátozódhat csupán a szervezési kérdésekre vagy a nyári táborozásra. A művésztelep működésével a város kulturális élete nem várt lendületet kapott. A már említett kiállítási terem és a tárlatokról való gondoskodás új, eredeti ötleteket szült. Az iparművészet iránt is kezdtünk érdeklődni, meg is ígértek egy kiállítási anyagot Újvidékről, de nem kaptuk meg. Mindenekelőtt azt szögeztük le, hogy a terem egy egész hétig nem maradhat üresen. Aztán azon töprengtünk, hogy mivel tölthetjük meg. Saját magunkra voltunk utalva. S a kényszerhelyzet gyakran eredetit, újat eredményez. Elhatároztuk, hogy fölkeressük a zentai házakat, ahol képeket sejtettünk. Néhány nap alatt megtelt a kiállítási terem, méghozzá jelentős alkotók munkáival. Konstantin Danii, Paja Jovanović, Pavle Simić, Đorđe Krstié, Uroš Predic s még néhány szerző képviselte a vajdasági szerb festészetet; Vaszary János, Rippl-Rónai József, Pólya Tibor, Pállya Celesztin a magyart. Kiderült az is, hogy nemcsak a régi polgári családok szeretik a képet. A művésztelep működésének öt esztendeje alatt az idelátogató festők több képet ajándékoztak vagy adtak el jutányos áron magánszemélyeknek, összeszedtük ezeket is. Aztán láttuk, hogy a begyűjtött képanyag nem fér el a kiállítási teremben. Ott tehát a régi anyagot állítottuk ki, a színházterem előcsarnokában pedig a művésztelep alkotásait he•I
