Kutatás-Fejlesztés – Tudományszervezési Tájékoztató, 1994

3. szám - Figyelő

208 Jelentős esemény volt a K+F Egységek Országos Szövetségének létrejötte, ami a munkáltatók testülete; főként a műszaki kutatási szektorhoz tartozó egységek vezetői jutnak itt szóhoz. Új vonás a kutatói szakszervezetek megalakulása — ezek meglehetősen konzervatív szemléletűek, miután fő céljuk a kutatói munkahelyek megőrzése, a status quo fenntartása. Általában véve a kutatás megítélése nem változott pozitívan: a kutatás nem szerepel a kormány prioritásai között, semmiféle pénzügyi, hitel- vagy adókonstrukció nem támogatja, a közvélemény inkább ellenségesnek mondható, gyakran hangzik el felsőszintű vezetőktől is, hogy a tudomány költséges luxus csupán. Az első két év tehát átmeneti és sokszor dilettáns módon végrehajtott változásokat hozott. Nem tűntek el a tudományellenes nézetek, nem sikerült elfogadtatni a közvéleménnyel, hogy a profitteremtés nem az egyetlen célja a kutatásnak, s hogy bizonyos témák elszánt művelése nem jár százszázalékos eredménnyel. A jelenlegi helyzetet a túlélésért vívott harc jellemzi. A költségvetés csak egy évre szól, és mivel a kutatási programok természetüknél fogva ennél hosszabb távúak, belátható, hogy a nehézkes és kétséges kiemenetelű költségvetési tárgyalások senkit sem sarkallnak alapos és komoly kutatómunkára. Ráadásul sem a műszaki K+F külön kutatási alapja, sem az állami kutatóintézetek költségvetési kerete nem elegendő másra, mint a munkabérekre és a fenntartási költségekre. Ezért azután a román kutatóintézetek zömének műszerparkja ma is a hetvenes évek színvonalán áll. Az intézetek gazdasági önállósága csak elméletileg létezik, a gyakorlatban a pénzügyminisztérium szigorúan ellenőrzi és a régimódi rendeletekkel szabályozza gazdálkodásukat. Tulajdonképpen ördögi körbe került a kutatás: nem tudott előnyt kicsikarni az 1989 utáni gyors változásokból, rosszak a pozíciói a pénzügyi támogatásért folyó vad konkurenciaharcban, és nem tudja meggyőzően bizonyítani, hogy az ország gazdasági fellendítésében szerepe lenne vagy lehetne, röviden: ugyanúgy kívül áll a gazdasági-társadalmi rendszeren, mint a totalitárius korszakban. A politikai döntéshozatal szintjén sem rózsaszínűbb a kép. Az országnak nincsen tudománypolitikája, nincsen műszaki K+F stratégiája, az akadémia által előterjesztett 2(XX)-ig szóló programnak nincsen semmiféle pénzügyi alapja. Az irányítás középső szintje sem jobb: Romániában nem léteznek még szakértői értékelésre alapuló pályázatok, sem független kutatásfinanszírozó szervezetek. Az operatív szintet az egyensúly hiánya jellemzi: a kutatási potenciál 80 - 90 százaléka a műszaki területen található. Javulás csak attól remélhető, ha a kormány, a parlament és maga a tudományos közösség egyszerre mozdul meg. A kormány dolga, hogy a tudomány pénzügyi, társadalmi-gazdasági helyzetén sürgősen javítson. A kutatóknak pedig harcolniuk kell — természetesen világos tudományfejlesztési stratégia és szervezeti reformprogram birtokában —, hogy megváltozzék a tudomány társadalmi megítélése, hogy mindenki belássa, nem a gazdaságnak kell megmenteni a kutatást, hanem a kutatástól remélhető a gazdaság megmentése. Mielőbb ki kell harcolni a