Tudományszervezési Tájékoztató, 1977

1. szám - Figyelő

dott a nagyközönségtől, a tudós elismerést már csak társaitól remélhet. A nagyközönség számára úgyszólván végleg elfogadott tény, hogy nevetséges általánosságokon kivül semmit sem ért abból, ami a laboratóriumokban történik, s ez a helyzet csak fokozódni fog. Napjaink drámája a tudományos közösségen belüli kommunikáció lehetetleni— tése. Egy műszerész és egy szerelő tud a szakmáról beszélgetni; az orvos és az épitész is megérti egymást, ha veszi magának a fáradságot. Két vegyész esetében azonban ez távolról sem bizonyos. A kutató szempontjából az egyik fő következmény —azonkívül, hogy csak száz vagy ezer ember tud munkájáról bírálatot mondani, amibe nehéz beletörődni— hogy tevékenységének megítélése véletlentől függ. A CNRS és a Rhone—

Poulenc között kötött 1975.évi egyezmény után sokaknak —főleg a szakszervezeteknek— ugy tünt, hogy a szabad kutatás felett meghúzták a lélekharangot, mivel az a profitra orientált ipar szolgálatába állt. Sok tudósnak kelemetlen a pénz szaga, pedig a kutatáshoz egyre több pénzre van szükség: a felszerelések drágák. A kutatási hitelek 1968 óta szüntelenül csökkennek, s ez nem tette lehetővé kisegítő személyzet alkalmazását, ami pedig létszükséglet lenne. A laboratóriumi igazgatók tevékenységének jó részét a finanszírozással és a szerződésekkel kapcsolatos ügyek foglalják le. Az ideális helyzet az lenne, ha az állam finanszírozná a K+F 70 %—át, a szerződéses finanszírozás pedig csak 30 %—ot fedezne . A hivatásszerű tudományos kutatás vonzó szinben tűnik fel az ifjúság előtt, de gyakran hosszú távú tevékenységgel jár. A kutatói hivatás előmozdíthatja az egyéniség kiteljesedését, de kálváriához is vezethet, ha rossz irányba indul el Valaki. A választásnak harminc éves kor körül kell bekövetkeznie. Vitathatatlan, hogy bizonyos mobilitásra szükség van a kutatásban —például a rokonszakmákba való átmenetre— annak érdekében, hogy a kutatást a tudomány fejlődése és a nemzetgazdaság szükségletei szerint lehessen alkalmazni. A szakszervezetek ugy vélik, hogy a minden áron való mobilitás egy olyan költségvetési politika, amely hosszú távon veszedelmessé válhat. Mikor a kutatókat —néhány év eltelte után— meggyőzik arról, hogy adják fel addigi hivatásukat, amelynek elkötelezték magukat, lehetővé válik kevésbé jól fizetett uj kutatók alkalmazása .Ezzel azonban kihúzzák a talajt azon kutatólaboratóriumok és kutatócsoportok lába alól, amelyek életképessége és hatékonysága sokszor a hosszú éveken keresztül felhalmozott munkától függ. — FRAPPAT,

В.: Le métier de chercheur. 1-4. /А kutatói mesterség./ = Le Monde /Paris/,

1976.okt

.13. 1., 22.p.; okt

.14. 15-p

• ; okt.15. 13. p.; okt.

16. 15.p. M.Zs. Az USA multinacionális vállalatai növelik a külföldi K+F ráfordításokat Az Egyesült Államok multinacionális vállalatai az elmúlt tiz év folyamán jelentősen fokozták külföldi K+F ráfordításaikat. Amerikai vállalatok külföldi leányvállalatai 1966-ban 537 millió dollárt, 1975-ben pedig 1,3 milliárd dollárt fordítottak kutatásra és fejlesztésre. I966I972 között a növekedés éves szinten 12 %— nak felelt meg, vagyis több mint háromszor olyan gyors volt, mint az amerikai anyavállalatoknál, illetve mint az amerikai ipar egészében. 1972 óta azonban az amerikai vállalatok tengerentúli K+F ráfordításai szinte alig, éves szinten 3,2 %-kai növekedtek. Az amerikai vállalatok külföldön eszközölt K+F ráfordításainak csaknem a kétharmada három országban koncentrálódik: Kanadában, az Egyesült Királyságban és Nyugat—Németországban. A fennmaradó rész Franciaország, Hollandia, Belgium, Olaszország és néhány más állam között oszlik meg. A legnagyobb hányad, mintegy 30 a nyugatnémetországi leányvállalatoknak jut. Az Egyesült Királyság részesedése 19 %, a kanadai leányvállalatoké pedig 13 %. A nyugat-németországi leányvállalatok hatalmas arányú részesedése az utóbbi tiz év fejleménye. 1966-ban még az Egyesült Királyság81