Tudományszervezési Tájékoztató, 1976

2. szám - Szemle

Hatodszor, elkerülhetetlen a társadalmi környezet, a feltételek és a hatások vizsgálata, melyek a kollegiális viszonyból, a csoport-munka dinamikájából, a professzionalizáltság fokából származnak; az anyagi fedezet intézményes eszközeinek a vizsgálata, a munka értékelésének és elfogadásának, a kvantitativ trendeknek a kutatása. S ezzel eljutottunk a tudományszervezés és a szűkebb értelemben vett tudományszociológia területére. Hetedszer, párhuzamosan az Si és az S2 pályákkal, s részben egybemosódva velük, fut egy hasonló sáv, amely a tudományon kivüli kulturális fejlődéssel foglalkozik, amennyiben ez a fejlődés hat a tudományra, illetve módosul általa. Ide tartoznak a tudomány-technológia-társadalom és a tudomány-irodalom visszacsatolási-hurkokra vonatkozó kérdések is. Ez az a terület, ahol napjaink legérdekesebb tudománytörténeti munkája folyik. Végül fontos szempont a vizsgált kutatómunka logikai elemzése. Holton maga is a tudomány logikájának elemzéséből indult ki, s ezt követte később a szigorúbban véve történeti aspektusok elemzése. A fölsorolt nyolc tanulmány-területet nem választják el éles határok, de tényleges vizsgálatuk nagyfokú specializációt igényel. A bonyolult összefüggéseket rejtő valóságos történeti helyzet fölbontása elkülöníthető tényezőkre olyan redukciós stratégia, amelyet emberi korlátaink kényszerítenek reánk. TÉMA-ELEMZÉS A tudomány régóta használja komplex egészek tárgyalására a redukció vagy resolutio módszerét, vagyis a komponensekre történő felbontást. Igy például Galilei "Párbeszédek"-ének második napján, ahol Salviati és Simplicio a mozgó hajó árbocáról leejtett tárgy mozgásáról vitatkoznak. Simplicio okvetetlenkedése ma tán kedvezőbben Ítélhető meg, mint akkor, hiszen jól tudjuk, hogy Salviati durván egyszerűsített. Az eső tárgy mozgásának két komponensre —egy vízszintesre és egy függőlegesre— való bontása csupán az első lépés a fölbontások 1ényegében.végtelen láncolatában. /Coriolis erő, súrlódás és örvénylés hatása stb./ Minél több részletre vagyunk kíváncsiak, annál több fölbontás szükséges. A folyamat végtelen regresszió lenne, ha a mi századunk föl nem talált volna egy Occam-borotvát a jelentéktelen mellékhatások levágására: a kvantumfizika —a határozatlansági relációval és a Planckféle állandó véges nagysága révén, melyek kioltják a rajtuk túlmenő kérdések jelentését— megteremtette a megállás lehetőségét. Van a példának egy másik tanulsága is. A Salviati választotta két komponens ugyanis —bármilyen természetes és hasznos is egyébként— egyáltalán nem az egyetlen lehetséges fölbontás. Hangsúlyozni kell ezt, mert a fenti nyolc tényező semmiképpen sem tekinthető holmi megváltoztathatatlan szent Nyolcas Urnák. Ellenkezőleg, szembetűnő e lista elégtelensége, hiszen nyilvánvaló, hogy egy csomó kérdés a fenti nyolcas-szkémában egyáltalában nem is tárgyalható. Ilyenek például az alábbi kérdések: Mi az állandó a tudomány folyton változó elméletében és gyakorlatában — mi miatt egyetlen folytatólagos vállalkozás, a figyelem fókuszának, s a részletek radikális változásainak ellenére is? Milyen elemek maradnak értékesek az elméletekből, hosszú ideig megcáfolásuk után is? Miféle erők tartanak évtizedekig életben némely tudományos vitát? Miért jutnak tudósok —

s ugyanígy tudománytörténészek, tudományfiiozófusok és tudományszociológusok— homlokegyenest különböző magyarázó-modellekre ugyanazon információk és tények alapján? Miért ragaszkodik sok tudós —olykor jelentős kockázatok árán— a bizonyítékokkal ellentétes magyarázó-modellekhez? Miért nem fogadják el a tudósok önmagukra nézve a felfedezés és az igazolás kontextusának a kettősségét, holott nyilvánosan és általánosságban gyakran elismerik? Mi húzódik meg sok tudós nyilvánvalóan kvázi-esztétikai választása mögött; miért utasítják el némelyek "ad hoc" hipotézis gyanánt azt, amit mások nélkülözhetetlen doktrínának tartanak? A tudományos képzelőerőből fakadnak-e az efféle választások, vagy már túlléptek rajta? 170