Tudományszervezési Tájékoztató, 1976

2. szám - Szemle

Ilyen körülmények között a tudománypolitika végrehajtására létrehozott intézmények hatóköre meglehetősen korlátozott volt, s csupán arra szoritkozott, hogy biztositsa a tudományos és műszaki tevékenység folyamatosságát. E főként tanácsadó jellegű testületek azonban aligha befolyásolhatták közvetlenül a hatáskörükön kivül eső kutatási rendszer struktúráját. AZ ÁLLAMI SZEKTOR A vezető tőkés hatalmak legjelentősebb stratégiai célkitűzéseinek valóraváltására irányuló erőfeszitések nyomán jelentősen megnövelték az állami kutatási intézményeket. A fejlődés során- nagymértékben változott a kormányok szerepe is. A második világháborút követően a K+F-ben stratégiai célokat követő kormányok egyre fokozottabb mértékben beavatkoztak a piaci mechanizmusokba. Elég, ha a katonai, az atom- és űrkutatásokra előirányzott hatalmas összegeket emiitjük. A megfelelő tudományos diszciplínákban és ipari szektorokban hamarosan vezető szerepre tett szert az állam,mi több, gyakran a tudományos és technikai eredmények egyedüli "fogyasztójává" lépett elő. Nem telt el sok idő, s a tudományos beruházásokát olyan döntő jelentőségüeknek és nagy kockázattal járóaknak kezdték tekinteni, amelyekre csakis az állam vállalkozhat. Az ujtipusu intervencionizmus főként a merőben más hagyományú Egyesült Államokban volt szembetűnő. Fokozta e tendencia szembeszökőségét, hogy a legnagyobb állami kutatásokat nem állami intézményekben, hanem szerződéses alapon, magáncégeknél folytatták. Kisebb mértékben, de követték az amerikai példát a legfejlettebb tőkés országok. Az újonnan létrehozott állami szervek jóval rugalmasabbak voltak, nagyobb hatáskörrel rendelkeztek a hagyományos állami szerveknél. A kisebb hatalmak esetében azonban, a korlátozottabb erőforrások miatt, döntő jelentőségű maradt az állami szervek keretében végzett állami K+F tevékenység. A kutatás minősége ettől nem romlott, csupán megnehezítette a kutatási eredmények gyakorlatba történő átültetését. Mivel a hagyományos állami beavatkozás kutatási területei háttérbe szorultak a legfőbb stratégiai területek mögött, ezeknél két tendencia nyert teret: a nem célra-orientált alapkutatás és a bürokratizmus. Az első tendencia azokban az országokban vált jelentőssé, ahol a stratégiai célkitűzések kedvező atmoszférát teremtettek az alapkutatásnak, hiszen a katonai, nukleáris és űrkutatások esetében az alapkutatás döntő jelentőségű. Az alapkutatás irányába történő eltolódás legszembetűnőbb az Egyesült Államokban és Angliában volt. Ugyanakkor azok az állami szervek, amelyek szorosan az államapparátus alá tartoztak, csak nehezen őrizhették meg tudományos lendületüket. Igy történt ez számos kisebb európai országban; itt az állami laboratóriumok kutatási minősége leromlott, és a kutatási rendszer fejlesztése leginkább az iparra meg az egyetemekre hárult. IPARI KUTATÁS Az ötvenes és hatvanas években az iparilag finanszirozott K+F a vállalati költségvetések egyre nagyobb hányadát emésztette fel. A legjellemzőbb e téren a központi laboratóriumok kiépitése és az iparilag támogatott alapkutatás térhóditása volt. Sok iparvállalat az Egyesült Államokban és Európában saját központi kutatólaboratóriuma keretében kis alapkutató részlegeket létesitett. Természetesen az alapkutatás fogalma vállalatonként más-más értelmezést nyert. Az alapkutatásra ritkán jutott több az ipari K+F költségvetések 1 %-ánál, és a K+F laboratóriumok vezetői büszkén hivatkoztak az alapkutatás kiváló minőségére, amely vetekedett az egyetemekével. Persze a vállalati központi laborok alapkutatása egyetemi értelemben nem tekinthető alapkutatásnak; jelentős része többnyire a távlati vállalatfejlesztési tervekhez kapcsolódott. Gyakran a legkomplexebb vagy legélenjáróbb kutatásként határozták meg, vagy egyszerűen olyan kutatásnak nevezték, amelynek elvégzésére az egyes termelési egységek nem voltak kellőképpen felkészülve. Az ipar és az egyetemek között számos országban már régóta szoros kapcsolatok alakultak ki. A hatvanas évektől kezdődően a legtöbb OECD országban prioritást kapott 150