Bujdosó Ernő: Bibliometria és tudománymetria (Könyvtártudományi és Módszertani Központ – Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest, 1986)

5. A tudományos szakirodalom elévülése

A dolgozatok hivatkozásai az időben csak egy bizonyos mélységig nyúlnak vissza, azaz a kutatók nagyobb gyakorisággal használják a frissebb információkat mint a régebbieket. Ha egy t időnél régebbi hivatkozások számát az idő függvényében ábrázoljuk, exponenciális görbét kapunk, amelynek egyenlete 0,69

3 t R(t) = N e Tl/

2 (38) a t időnél régebbi hivatkozások száma, a hivatkozások teljes száma, az illető terület irodalma használatának elévülési ideje (felezési idő).

1 Ez az egyenlet jellegében nagyon hasonló a radioaktív izotópok bomlásáéhoz. Csak folyóiratban publikált cikkek hivatkozásaira érvényes, hiszen csak ezek idézhetők időben folyamatos jelleggel. A radioaktív izotópok bomlásával az analógia csak részleges, hiszen egy cikk nem tűnik el, nem változik át ha idézik, ellenkezőleg egy cikket elvileg bármely későbbi időpontban idézhetnek. Egy témakör szakirodalmának felezési ideje (T

1(

2) azt a sebességet méri, amellyel a hivatkozások gyakorisága (a szakirodalom felhasználásának mértéke a felére csökken: kis felezési idő gyors, nagy felezési idő lassú elévülést jelent. A hivatkozások csökkenésének ténye azonban nem feltétlenül jelenti egy munka vagy közlemény tartalmának az elévülését. Gondoljunk csak Euklides geometriájára vagy Newton mechanikájának alaptörvényeire. Abszolút értelemben sincs elévült irodalom. A tudománytörténeti kutatások számára például egy „elfelejtett" mű is értékes kortörténeti bizonyíték. Az elévülés szó tehát esetenként és tudományterületenként változó tartalmat jelent. A felezési idő a szakirodalom, illetve a dokumentumok inkurrenssé válásának mértékét, az érdeklődés hanyatlásának fokát jelzi inkább, mint az elévülés szószerinti kvantitatív jelenségét. 109 ahol R(t) N Tl/2 ~