Fekete Gézáné (szerk.): Telekiek alapítványa. Az Akadémiai Könyvtár az alapítástól az önálló könyvtárépületig 1826–1988 (A MTAK közleményei 24. Budapest, 1989)
"Példamutató nagy ünnep"
szor meg sem közelíti a kívánatos nemzetközi színvonalat, s ez végül az egész innovációs folyamat gyengítéséhez vezet. Hiszen jelentős mértékben éppen hazai alkalmazott eredményekből lesz fejlesztés-gyártás. De más lesz a kutatás e szektorának a külföldi információs szükséglete is. Az „élkutatás" csoportjaiban az információ friss, specializált, az adott kutatói közösségre kihelyezett. A második esetben valószínűleg nem csak a legfrissebb információra van szükség; a hazai társadalomban, gazdaságban felmerülő s megoldásra váró problémák kezelésében felhasználható információ nem feltétlenül csak az utolsó néhány évben születhetett. Emellett a kutatótársadalom felduzzadt létszámából és az innovációs folyamat kutatáson kívüli faktorainak feszültségéből következően a tudományos produktumok gyarapodási üteméhez képest a lehetséges alkalmazások sebessége lelassult. így egyre több potenciálisan beépíthető tudományos ismeret vár felhasználásra, valahova kapcsolódásra. Ez probléma a megismerés előretolt frontjainak mozgásánál is. Lényegesen nagyobb gondokat okoz azonban a „második vonalban", ahol megkísérlik a „frontharcosok" által „kitermelt", esetenként a hagyományos raktárkészletekhez nem illeszkedő hadizsákmány betagolását, katalogizálását, alkalmazását előkészíteni. Egy másik alapelem: a magyar társadalom „re-európaizálása". Olvasóim egy része esetleg most megbántva felszisszen. Magyarország mindig is Európa (itt most habozok, kitegyem-e a macskakörmöt vagy sem), s a „Nyugat" civilizációjának része volt, a Kárpát-medence nem „Kelet"-, hanem „KözépEurópa"; nem kell itt „visszaeurópaizálni" vélik. Véleményem szerint ez a kapcsolat akármilyen érettségű is volt — az első világháború után meglazult, bomlásnak indult, és már a negyvenes-ötvenes évek fordulójára sok vonatkozásban alapvető folytonossági hiányok keletkeztek. A következő évtized pedig ezt a meggyengült szövetet hasította tovább. Trianonnal megszűnik az az államiság, amely hagyományosan egyfajta keretét képezte ennek az európai integrációnak. Elkezdődik a térség „balkanizálódása". Az egymás torkát harapdáló, s közben magukat a többiekkel szemben is az európai kultúra legfontosabb e térségbeli hordozóinak tartó kis nemzetállamok „Európától" mint virtuális egységtől, s kulturális hálózattól távolodnak. A harmincas években — Hitler hatalomra kerülése után — egyre gyorsabb ütemben bomlásnak indul az a német tudományosság, egyetemi rendszer és kulturális intézményháló, amely végül is — egy törpe kisebbség francia vagy angol orientációja mellett is — alapvető „bekapcsolódási hely" volt „Európába" a Duna-táj értelmisége számára. S végül a negyvenes évek végén, a késősztálinista intézményrendszer importjával a szakadás drámaivá válik (egyébként maga a szocialista gondolkodás ebben a térségben hagyományosan a „nyugatos" modernizálási kísérletek egyik ideológiája). Következésképpen a desztalinizáció mellett a visszaintegrálódáshoz újra kell értelmezni a kor nagy környékbeli és távolabbi szellemi központjaihoz kapcsolódásunk mikéntjét is. Ehhez nyilvánvalóan ki kell cserélni, vagy újra kell szervezni a magyar társadalom eddig, összecementeződött tudáselosztási és -elsajátítási rendszerének számos kulcselemét. Gondolom, itt nem kevés feladat hárul a tudományos könyvtárakra is. Pillanatnyilag egyébként Budapesten egy könyvtárban sincs jól specializált kelet-európai gyűjtemény, ahol a térség társadalmára, gazdaságára, történetére és politikai rendszereire vonatkozó folyóirat- és könyvanyag együtt könnyen hozzáférhető lenne. 65
