Fekete Gézáné (szerk.): Telekiek alapítványa. Az Akadémiai Könyvtár az alapítástól az önálló könyvtárépületig 1826–1988 (A MTAK közleményei 24. Budapest, 1989)

"Példamutató nagy ünnep"

Egy további elem: stílusváltás az információhasználat módjában. Adott generációk a literátusságot — sajnos, nem tudom jobban fordítani a literacy-1 — valamilyen statikus, adott pillanatban megmerevedett állapotként élik meg, pedig az kulturálisan releváns készségek és képességek változó csokra. Ezek a készségek, képességek időben változnak. Mielőtt a lejegyzett szövegek uralma elkezdődött volna (Európában megközelítőleg a XI. század második felétől), a szóbeli tradíció volt meghatározó. S akkor „literátusnak" az számított, aki szóban fogalmazni és előadni tudott. S még a következő időszakban is a literátus lét inkább jelentette a latinul, mint az írni-olvasni tudást. Azt hiszem most is egy ilyen átmeneti korba kerülünk. Az információs iparok elektronizációja máris végbement. Ebben az átalakulásban az általam látott könyvtárak, információs szolgálatok nagy része „sarkított" frontokat képez. Az új elektronikus lehetőségeket kihasználva elönti (elsősorban bibliográfiai, esetleg statisztikai) információval a felhasználót. Ez a sokszor a technikai lehetőségeket „élvező, túlhabosított" tájékoztatás lebénítja a (tapasztalatlan) alkalmazót. A másik póluson ugyanakkor a humaniórák és a szellem védelmének jelszavával a rendszer technikai konzerválása folyik. De ezeken az elemeken túl, látok egy általános tudománypolitikai problémát is. A tudományos kommunikáció rendszere különböző módokon, de követte a kutatási rendszerek történeti metamorfózisait. Sőt, tulajdonképpen annak részét is alkotta. így volt ez a XVII., s talán még jobban a XVIII. században az akadémiák kialakulásánál. Látható ez a váltás a XIX. század elejétől a tudományos kommunikáció egész sor alapparaméterének átrendeződésénél (első nemzetközi szakmai kongresszusok). Mindezekben a folyamatokban változott az írott és szóbeli, a közeli és távoli, az aktuális és holt, vagy közvetlenül, illetve információs pufferraktárokon (temetőkön?) keresztül zajló tudásáramlás aránya, intenzitása, ereje, játéktere. A II. világháború után a kutatási ipar, a „big seience" kialakulásával ismét átrendeződik a tudomány intézményi struktúrája. Egyes szegmensekben, gépi adatbázisok kiépítésével, technikai újdonságok hadrendbe állításával a tudományos könyvtárak is reagálni kezdenek, itt azonban egyelőre még nem funkcióváltásról, hanem a meglevő feladatok hatékonyabb elvégzéséről van csak szó. Az élő tudományos kommunikáció mintha pillanatnyilag (ismét?) a kívánatosnál (szükségesnél, lehetségesnél) jobban távolodna a könyvtártól. A tudományos könyvtár szerves hasonulása a kutatások új szerkezeteihez, a kirajzolódó új tudományszervezési profilokhoz még előttünk áll. Befejezésül, néhány nagyon kívánatos konkrétum. Több könyv. Az óhaj korántsem elméleti. A természettudományokban a folyóirat a tájékozódás alapformája. Az új eredmények — közöttük a fordulópontnak számítók is — a cikkekben jelennek meg. A társadalomtudományok nagy részében azonban az új információ fordulópontot jelentő alapegységei a könyvek. S míg a nemzetközi folyóiratanyag itthon — legalábbis az általam belátható területeken — meglehetősen jó (bár széttagolt), könyvekben óriási a hiány. Nemcsak részproblémákat tárgyaló fontos monográfiák, hanem kifejezett alapkönyvek is hiányoznak. S a lemaradás a nyolcvanas évek óta növekszik. Emellett a társadalomtudományok módszertani közeledéséből, problémamezejének részleges integrációjából következően egyre flő a történeti, szociológiai vagy politológiai (a sort folytathatnám) művek „kereszthasználata". Az akadémiai intézeti könyvtárak 66