Fekete Gézáné (szerk.): Telekiek alapítványa. Az Akadémiai Könyvtár az alapítástól az önálló könyvtárépületig 1826–1988 (A MTAK közleményei 24. Budapest, 1989)

"Példamutató nagy ünnep"

dasági impulzusokra (biztosítására) — felértékelődnek a tudományos kapacitások. Egyre növekvő hányadban nemcsak a nemzetközi tudáspiacra, hanem a közvetlen környezet (nem ritkán közvetlen intézményfenntartó) számára termelnek a kutatói szervezetek. Mindez felfogható a tudástermelés egyfajta, regionális erővonalak mentén történő, részleges dezintegrációjának is. Ugyanakkor az új kommunikációs médiák és a legtöbb helyen e vonatkozásban meglehetősen liberális utazási szabályozás lehetővé teszik, hogy a kutatás kemény nemzetközi magja — fokozatosan és részlegesen — ne világosan elkülönült, földrajzilag is jól behatárolt zónákba tömörüljön, hanem a kutatók mozgását és a kiépülő operatív kommunikációs lehetőségeket követve, a térben relatívan diszperzzé válhasson. Mindebből következően a hazai tudományos szervezetekben jelentkező információs szükségletek is polarizálódnak. a) Megjelenik a kutatók (ritkábban kutatóhelyek) „abszolút világpiacképes" csoportja. Ezek személyükben, vagy szervezetükben összekapcsolódnak a „világtudomány" területükön kiépült legfontosabb műhelyeivel. Eredményeiket elsősorban ott értékesítik, rendszeresen külföldi laboratóriumokban dolgoznak, konferenciák szervezőiként gyakran látják itthon is vendégül külföldi kollégáikat. Következésképpen információs szükségleteik lényegileg egybevágnak a nagy tudományos központokéval. h) Ugyanakkor a kutatási rendszer zömének, szükségszerű, önkéntes vagy kényszerű, a gazdasági-társadalmi szükségletek szempontjából funkcionális, vagy diszfunkcionális provincializálódásából következően, minőségileg más lesz az információigénye. Benyomásom szerint a jelenlegi tudományos könyvtárpolitika a szolgáltatások szerkezetének kialakításánál legfeljebb csak nyomokban vesz tudomást „vevőkörének" fokozódó „dualizálódásáról". Az „elit", a dolog természetéből következően, nagyobbrészt (legalábbis egyelőre) magára vállalja a kutatáshoz szükséges információ „magánimportját". Részt vesz a területén kialakult tematikus kéziratcserében, nemzetközi folyóiratok (esetleg pályázatok) bírálójaként, konferenciák meghatározó személyiségeként. Ily módon, meglehetősen jó esélyei vannak az új kutatási irányok korai felismerésére, súlyának érzékelésére. Itt a könyvtárnak első fokon akkor sem lenne sok keresnivalója, ha kutatónk nem egy pesti vagy szegedi akadémiai intézetben, hanem Cambridgeben vagy Berkeley-ben dolgozna. Sőt, kinti munkája során a hagyományos könyvtári ellátás hazai lyukait is igyekszik saját kutatásai közvetlen környezetében „betömni". S itt egy megoldandó probléma. Ahhoz, hogy a magyar tudománynak ez az „export-szektora" megközelítően is hatékonyan működhessen, elengedhetetlen lenne, hogy ne csak szakmai tevékenységének azokban a szakaszaiban építhessen abszolút friss és megfelelően széles folyóirat és könyvállományra, amelyekben külföldön dolgozik, hanem az itthoni munkaperiódusokban is. S itt már a kép meglehetősen egyenlőtlen. Ezeken a területeken kellene hazai tudományos könyvtárainknak funkciókat (nagyobb mértékben) visszaváltani. Sajátos információs szükségletek rajzolódnak ki a helyi piacra dolgozó kutatási szektorokban is. A nemzetközi áramból származó információk feldolgozottsági, összerendezettségi szintje meglehetősen magas (témafigyelő lapok, kutatási katalógusok, referáló folyóiratok, bibliográfiák). A terjedelemben, egyébként természetesen jóval csekélyebb hazai információs anyagokra a hasonló kezelési eszközöket itt kell, kellene létrehozni. Ezek szintje azonban sok64