Taxner-Tóth Ernő: A fiatal Vörösmarty barátainak levelezéséből (A MTAK közleményei 17. Budapest, 1987)

Bevezető

6 mint Fábián Gábor; nemzedékekkel korábban birtokukat vesztett nemesek, mint Vörösmarty, akinek apja gazdatisztként, majd bérlőként, nagybátyjai ügyvédként keresték kenyerüket; a földbirtokos nemességbe benősült katonatisztek fiai, mint Stettner György, akit azonban az örökölt kis birtok már nem tudott eltartani, S be­letartoznak olyan birtokosok is, akiknek életfenntartását ugyan jobban-rosszabbul biztosította még birtokuk — Kazinczy, Kölcsey, a Kisfaludyak, Deák — , de egyé­niségük kibontakozását, szellemi érvényesülésüket erősen akadályozták a gazdál­kodáshoz kötő gondok. Olyan gondok, amelyekből közülük egyedül Kisfaludy Károly tudott semmire nem tekintve kitörni, s lett osztályrésze hosszú évekre a nélkülö­zés, a megoldhatatlan anyagi gond. Mert az említett szellemi közegnek meghatározó eleme, hogy a tizenkilencedik század első harmadának magyar társadalma (s még inkább első két évtizedéé) sem megélhetést, sem hasznos szerepet nem tudott biz­tosítani azoknak, akiket anyagi körülményeik, vagy belső indítékaik az értelmiségi pálya felé vittek. A kor polgárosult értelmiségének nagy részét az elszegényedett nemesi családok gyermekei tették ki, de nem választható el tőlük az alulról és fö­lülről jöttek meglepően széles rétege sem. Az elhelyezkedési gondok nagyságrend­jére mi sem jellemzőbb, mint az a kétségbeesett kapkodás, ahogyan Kazinczy igye­kezett öregkorában gyermekei sorsáról — akik kis birtokából nem remélhettek meg­élhetést — gondoskodni. Az értelmiség kiszolgáltatottságára könyvnyi terjedelem­ben sorolhatnánk a példát — a belbiztonsági jelentések írására kényszerített, de leg­alább közepes jólétben élő Schediustól, a sajátjával homlok egyenest ellenkező világ­nézetű Ürményit szolgálni kényszerülő Horvát Istvánon keresztül az éhezés határán mozgó, egyházi nyugdíjból tengődő Virág Benedekig. Iskolázottságuk ugyanilyen ne­hezen hozható közös nevezőre, hiszen egy részüket az igen sajátos műveltséget adó református kollégiumok, másokat az ettől élesen eltérő katolikus iskolák, néhányu­kat pedig külföldi egyetemek láttak el szellemi útravalóval. E réteg legfontosabb kö­zös vonása a bizonytalanság érzet, ami a kitörés lehetőségeinek keresésére késztet­te tagjainak jelentős részét. Az írók ezért nem csupán az irodalmi "új"-ra érzéke­nyek. A — későbbi — politikusok pedig elsősorban a — tágabb értelemben vett — irodalom segítségével készülnek föl hivatásukra. Az országban itt-ott kialakuló kis szellemi közösségekben — ilyen a közölt levelekben szereplő dukai "társaság" — fő­leg olvasmányokról folyik a szó, s akiket a szellemi nyugtalanság megfertőz, írók akarnak lenni. Ez azonban igazán csak Vörösmartynak sikerül kötetünk főszereplői közül. Stettnert és Fábiánt végül majdnem teljesen elnyelik a megélhetési gondok időrabló következményei; Deák pedig a politikában találja meg a maga hivatását. Sokáig azonban elsősorban az irodalmi olvasmányok — bennük az új, a romantikus szellemű művek — hordozzák a gondolkodást izgalomba hozó eszméket; s az iroda­lomnak aránytalanul nagy szerepe van az országos gondolatáramlást lehetővé tevő sajtó megteremtésében. Ebben a sajtóban azonban kezdettől fogva jelentős szerepe van a nem irodalmi (gazdasági, tudományos, jogi és — főleg — történelmi) ismere­tek terjesztésének. Mindenesetre irodalom és politika elválaszthatatlanok a korabeli Magyarországon: a legelvontabb eszmék világában élő értelmiségi (Kölcsey erre a legjobb példa) is előbb-utóbb rákényszerül, hogy a nyelv és az irodalom megújítá­sának gondolatvilágából kitekintsen vagy eljusson a társadalom megújításának — meg­reformálásának — kérdéseihez. Ez a folyamat irodalmunk és történelmünk néhány

Next

/
Oldalképek
Tartalom