Szántó György Tibor: Az akadémiai könyv- és folyóiratkiadás története (A MTAK közleményei 11. Budapest, 1983)

II. Az Akadémia kiadói tevékenysége a felszabadulás után

64 szabályozó — Akadémián kívüli szerveknél született — módosító rendeletek, határozatok; ezek érintették a tudományos művek díjazását is. A honorárium-rendeletek az Akadémiai Kiadó vonatkozásában azonban nemhogy nem segítették, olykor inkább nehezítették a probléma megoldását: a tudós szerzők díjazása körüli zűrzavar megszüntetését. Korszakunk utolsó, átfogó igényű honorárium-rendelete[51] pl. a levéltári publikációkat, tudományos szövegkritikai, és filológiai képzettséget, több éves elmélyült és precíz kutatómunkát igénylő kiadványokat — egy kalap alá véve a dokumentációs anyagokkal — számukra utóbbiakkal azonos díjakat állapított meg. Nem meglepő, hogy a rendelet megjelenésekor a Magyar Történelmi Társulat tiltakozását fejezte ki. [52] A rendelet pozitívumai sem éreztették jótékony hatásukat az Akadémiai Kiadónál. Az a bekezdése, mely a kiadókat feljogosítja arra, hogy a tervbevett ívkeret túllépése esetén se fizessen többet a szerződés szerinti jogdíjnál, éppen a rendelet "engedékenysége" folytán a gyakorlatban nemigen valósult meg, pedig az akadémiai kiadványozás egyik nagy gondjáról volt szó. Az egységes honorárium-rendelethez a Kiadó különben sem tudta magát tartani, az ettől eltérően kialakult akadémiai szokásjog mellett a munka várható jövedelmezősége a többi kiadónál jobban kényszerítette a kifizetések differenciálására. Hiszen a Gondolat, a Helikon, a Corvina stb. olyan önálló, felsőbb tudományos szerveknek felelősséggel nem tartozó vállalatok voltak, amelyeknek módjukban állt a leginkább jövedelmező, nyereséges vállalkozásokba fogni, egy-egy, vagy akár több veszteséges munka rentabilitásukat nemigen veszélyeztette. Ezért elmarasztalás nem is illetheti őket. Természetes volt, hogy a kiadói struktúrában elfogíalt helye és hivatása alapján a nagy szubvenciót igénylő, szűk szakmai közönséghez szóló és így eleve veszteséges munkák gondozását az Akadémiai Kiadónak kellett elvállalnia. És bár az Akadémiai Kiadó tevékenységében a gazdaságosság nem volt, nem is lehetett elsődleges szempont, azért nem tekinthetett el saját anyagi érdekeinek védelmétől. (Az általunk vizsgált időszakban 1 ív 1000 példányban való megjelentetése átlagosan 3000 Ft-ba került!) Szükségszerűen jelentkezett tehát időről-időre a tudománypolitikai és financiális érdekek konfrontációja, mely esetenként a szerző vagy osztály és a Kiadó közötti "csatározás" formájában öltött testet. A probléma-komplexum következő láncszemét a tudománypolitikai irányítást és szervezést is nehezítő — kiadók közötti — profilátfedésekben látjuk. Az még nem okozhatott volna bajokat, hogy a szerzők "válogathattak" kiadóink között, ezáltal is egészséges versenyre kényszerítve azokat. A tudományok dinamikus fejlődéséből adódott, hogy a szakkiadók és az Akadémiai Kiadó együtt igyekezett megoldani az eredmények publikálását. A problémát az jelentette, hogy néhány nagyfontosságú területről az Akadémiai Kiadó gondozásában egyetlen jelentős munka sem született. (Pl. az V. és VI. osztály egyes tudományszakaiból.) Másrészt — főleg a korszak elején — nem egy munka jelent meg az Akadémiai Kiadónál, amelyhez hasonlót szakkiadóknál is gondoztak. A kiadói profilok megfelelő koordinációjának hiánya, az ebből adódó átfedések segítették annak a képnek a kialakulását, hogy éppen az akadémiai könyvkiadás volumene kicsi, és csak szűk olvasótáborhoz szól. Nyilvánvaló, hogy a bírálók a "tükörképet" látták igaznak: a tudományos szakkiadók akadémiai szintet elérő publikációs tevékenysége nőtt meg — és