Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)

A fiatal Kaffka Margit

között. De mi hát a bajom? Magam se' vagyok egész tisztában, — vájjon mi? Mi lehet az, a mit féltve őrizgetek sok, évek szürke garma emlékképen. Hogy is történt? Egyszer, hosszú időn távol tőle

, kit hivatalos és kimért érintkezésekből már régebben ismertem, — véletlenül rágondoltam. Egy éve mult! Akkor nyár volt, — nyár a falun, — cséplés és buja, teljes virágzás ideje, mikor legszinesebb a mező, leghűvösebb az erdő. Falun voltam, dologtalanul és tizenhét éves. Korán reggel nem költöttek fel, — nappal álmodozva csavarogtam a kertben, mezőn — vagy olvastam a lugasban. A falusi háznépnek ilyenkor szorgos a dolga és a vendéget szabadjára hagyják.Nos, — akkor rágondoltam sokat, — mindig többet, —szépséges és büszke lemondással teljes dolgokat. A tizenkétesztendős koromban olvasott Marlithe és Ohnet-regények mélységes benyomása felülkerekedett a később rámragadt czinizmuson, és én, — a tacskó lányok mesés romantikájával a szivemben jártam-keltem és gondolkoztam. Akkor éreztem valami édeset, bűbájosat, ismeretlent, — és letelepedtem a fűre, fatörzsre, hogy jobban érez zem. Ez a szerelem volt, — ráismertem, a hogy minden leány ráismer és élveztem édes, lehetetlen ábrándjait, — teljesen, — érezve, hogy rövid az időm. Akkoriban egy Schopenhauer-kötetet hurczoltam magammal és olvastam belőle — mint csalja a természet az egyént a faj jővoltáért, mint hiteti el vele, hogy egyedül az ő számára teremtette kedvesét a mikor mindkettővel egy számára fontosabb czélja van, — a faj élete, — melynek csak ostoba eszköze a szerelem. így a szegény, szomorú, német bölcselő. De én hogy kinevettem akkor őt és a természetet, — e számító öreget a kit most én szedek rá. Mert ime szeretek egy embert, —távollévő idegent, a szerelem teljes boldogságával, de vágyai, igényei nélkül. — És ebben a természetnen nem lesz semmi haszna soha. Szerettem, szerettem vagy három napig. Aztán vége lett a falusi idyllnek, vége, a vakációnak és utolsó tanévemre a képzőbe mentem. Később találkoztam vele. Nem éreztem semmit, zavart, pirulást, édes borzongást, mint a szerelmes társnőim mind, És később sem! Pedig mindenáron visszaakartam idézni a nyári hangulatokat, a boldog rajongást.— Néha sikerült, kevesebb intenzitással ugyan, — de szívósabban, — kivált ha nem láttam őt soká. — de közelében szenvedtem, szégyenteljes izgalomban, és az egész nem volt többé ösztönszerű, könnyed és természetes, hanem erőltetett és fájó. Most pedig nem tudom, — napjai vannak a szenvedélynek és a közönynek, — vergődöm a végletek közt. — sirok néha, — könnyű, zivataros zokogással, — máskor mereven, fagyottan járok a dolgom után. Mert emellett szörnyű módon "komoly és fáradhatatlan tanítónő" — vagyok (ezzel a kijelentéssel a főnöknő udvarolt a nagyanyámnak) és lassacskán tanulgatok magam is. Igen csendesen viselem magam, Mert most már boldogtalan sem tudok lenni. Nem csinálok magamnak uj és szép tragédiákat, a mik ugy megerősítettek és kárpótoltak az életem monoton pergéséért. Színes álmokhoz oly (mt- üresnek, fáradtnak érzem magam és gondolatban, álmomban