Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)
A fiatal Kaffka Margit
49 hanem valami könnyű, szánakozó Balsac-humorral, — mosolyogva as elkövetett és el nem követett bolondságokon. Most tanulok, nem "öngyilkos szorgalommal", — mint annak idején elhatároztam, hanem könnyű és vidám jókedvvel, a hogy egészséges és elégedett emberek szoktak." Fél ív, felébe hajtott papír, dátum és aláírás nélkül. 4 oldal. (A levélben említett "Irén néni, Georgin" — rokonok.) Ezek a zárdaévek mély nyomokat hagytak a fiatal lélekben. Ennek köszönheti a "Levelek a zárdából", a "Hangyaboly" regényeket és "A gondolkodók", meg a "Csendes válságok" jó néhány novelláját. Hányszor leírja ezt a szatmári épületet, ami ott állt akkor a Kazinczy utca sarkán! A "Csendes válságok"-ban is, a "Soror Annuncia" c. novellában: "Az ó-épület. Csak egy kopár udvar, meg egy szűk utcaköz választotta el az iskolaháztól, amit újabban építettek hozzá. A régi nagy ház anyakolostor volt, lakótermek és kápolnák, tornyok és boltíves, zárt folyosók: a konyhák, a kórház és a sírbolt odalenn élete és halála a klastrom szüzeinek; egy darab középkor volt ez. A levegője beszivárgott a fiatal lelkekbe, mint valami rejtélyes járvány. Voltak közöttünk, akik szorosan összeszorított alsó ajakkal, révedező és fásult tekintettel, kimerülten jártak-keltek, mozdulatuk, ahogy a keblük fölött a sötét szőrkendőt öszszefogták, hasonlított a primitivek palástos, liliomos szentképeihez, kezük az olvasó gyöngyszemét szorította és a szájuk némán rezgett az imádság szavaitól. Erezni lehetett itt a félhomály szuggesztív erejét. Lenn a kőkockás templomban, amikor tömjénfelhők mögül imbolygott elő a viaszgyertyák világa és reszkető fénygyürükre, pásztás sugárkötegekre tört szét, ha a szemünk egy kicsit megnedvesedett a hidegtől: itt csak be kellett hunyni félig a szemet és nem szegezni meg határozott pontra a tekintetett, — a többi magától jött. Zengő egyhangúságban, félhalk zümmögő refrénnel milyen csodásan mélyről szakadtak fel a litániák rejtelmes mondatai, miket a Sáron buja virágmezőiről lopkodott össze a vérontásnélküli áldozat sápadt szimbólumaihoz a kereszténység. —Mária, aranyház! Titkos értelmű rózsa! Elefántcsontból való torony! Különös, zsibbasztóan langyos köd lakott ebben a régi házban. Falbavájt fülkék állították meg itt-ott az embert, benn, üveg alatt, aranyruhás, véres szívű szentek a színesüvegű mécsek fényében, és mi csókolni járultunk a fal üregét. Másutt fekete régi szentképek voltak, amiknek barna homályából kivillan néhol egy viaszfehérségű darab a megfeszítettnek testéből. Az apácák cellái is a folyosókra nyíltak, mi néha benézhettünk egy nyitott ajtón és láthattuk az ágyat, a térdeplőt és a feszületet. Mi is nagyon sokat imádkoztunk, zárt sorokban egymás mellett térdelve. — Némelyek közöttük itt nevelkedtek piciny koruktól, apácák elárvult rokonai, és nem ismertek világot e falakon kivül, de a szürke ház levegőjét be kellett szívni annak is, aki csak később, nagylánykorában került be ide. Az uj ház — a sárga ház — egészen más volt az. A kongregáció építtette magasabb tanintézetül, amelyik bőséges jövedelmet hozott; ennek az építéséhez már a hatósági orvosnak is volt szava, a miniszteri biztosnak is, és ez a darab modern hygiéne nyílt oszlopos tornáczaival kaczagva könyökült bele a komor, klastromi udvarba. De egyik fele már a kertre hajolt, a nagy, lombos kertre, némelyik termé-
