Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)
A fiatal Kaffka Margit
101 zelmult idő, mikor még te voltál oktalan, lázas (megbocsáss!) és én voltam józan, — és ez jogot ad rá, hogy most ne szégyelljem magam. Külömben nem hangulatreflexiokat, — tényeket akarok írni. Ott kezdem, hogy azt a búcsujelenetet vagy tíz napi ostoba, nagy szomorúság követte, azután — egy levél. Tudatta a vizsgája sikerét, egy piczit érzékenykedett, — aztán válaszoltam, — és így váltottunk vagy 5-6 pár levelet. Egyszer csak harmadnapig nem érkezik válasz, — helyette írt nannyó, az én jóhiszemű édes kis öreganyám, —hogy lázbetegen volt nála az az ember, összeszabdalt, felkötött karral, mert egy bonczolásnái vérmérgezést kapott. Mondta, hogy az édesanyjához mén, mert fenn senkije sincs, stb. — s hogy írják ezt meg nekem. Kétségbeesett, bolond írást küldtem akkor. Hiába is akartam a megszokott, kötekedő tónust megőrizni, azt hiszem, minden soromból kilüktetett az aggodalom. De hisz' nem magyarázom, el tudod képzelni, ugy-e Hedda? Az utolsó levelét már olyan kuszáitan írta, — én meg nem értettem el a kesernyés hang okát, és olyan furcsa nembánosággal feleltem, hogy; keress asszonybarátságot!" és a vakok intézetét emlegettem, pedig annyiszor kért már, hogy azt ne. — Ez mind a fejembe motoszkált, mikor azt az őrült levelet megírtam és elküldtem név nélkül (óvatosságból) Szatmárra. Azután vártam. Vártál már valaha, Hedda? Öt nap múlt el és mindennap kétszer jött a posta. — Egyszer aztán hozott valamit, — öt kurta sort balkézzel írttat. Hogy a veszedelmen állítólag túl, a láza múlik, hogy a levelem "olyan nagyon jól esett" — a mint teheti ír, és kér, hogy addig én. Örült boldog voltam aznap estig. Más nap pedig csudálatos kételkedő, gonosz kedvben ébredtem. Gúnyos kaczagást láttam mindenütt, eszembe jutott ezer furcsa mondása még azelőttről; "mindenkit meguntam még eddig, hirtelen hagyok abba mindent, ha megunom, — nem vagyok felelős a hangulataimér'" — És töprenkedve, filozofálva megvártam én is pontosan az öt napot és akkor írtam, közbe' itt járt Uray Dezső és mesélt sokat, hogy azzal az emberrel nem érdemes szóba állni, és hogy nem óhajtja, hogy a házánál többet találkozzunk. No, a legutolsó levelem ilyen volt. Fanyar módon illedelmes, csupa jelentéktelen zsörtölődés meg hivatkozás a barátságra. A végén kijelentem, hogy "egy csepp rosz kedvem sincs pedig" és hasonló jókat kivánva "szívesen üdvözlöm." Azóta tíz nap mult el és semmi, semmi. Nem lehet már beteg és írhatna, ha akarna. Nem, nem írhatok, nem akarok ujat! Mit akar? Meg akar tanítni a sírásra.Mert úgy szereti,ha az asszony sír és azt hiszi rólam, hogy nem tudok. — Dehogy! Az a régi lány ott lakik Szatmáron, — neki most nincs más dolga, — lábbadozón szörnyű érdekesnek találhatják vidéki lányok, — ej, látod, milyen közönséges vagyok! Hát persze hogy őt szereti komolyan, régen, — és csak egy hosszú, félesztendős félreértés volt, és csak egy piczi intermezzo lehettem én. "Ne beszély, nem törődöm vele!" mondta néha csaknem durván, ha emlegettem — "csak a káposztát lehet felmelegítni. De egyszer a szerelem végéről kérdeztem, hogy szomorú-e? "Igen, nagyon, — mert nem ott van a vége, a hol befejezik. Nem tudsz te még arról, kis lányom!" — Ugy-e nagyon nevetséges vagyok neked Hedda? Nevess, isz
