Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit (A MTAK közleményei 10. Budapest, 1980)

A fiatal Kaffka Margit

97 béka és immár 5 esztendeje rágódom valami képtelen levegőből fúvott ostobaságon, élve a nirvánás fakirok beteg kosztján. Harmadnapra pedig megérkeztek Anna néniék és — hát azóta minden vasárnap, — kimenőn vagy nem kimenőn náluk vagyok. — Látod, — nem jól esik nagyon részletezni a dolgot, — azt hiszem, szeretem a Gézát és körülbelül ennyire ő is engem. Ha autószuggestio ez, akkor kölcsönösen az, — annyi szent, hogy nem úgy magától mentem bele, hanem elhatározással, tudatosan, — miután a télen kiállhatatlan és visszautasító voltam,—most egyszerre gyöngéd, jó és engedelmes vagyok, — és melyik hiu bolondot ne ringatna bele így tavasztájt az ilyen változás a szerelembe? De néha mégis úgy érzem, hogy magától jön ez a gyöngédség. Az izgalmakra szomjazta

m, —de most már nem szüntethetném el akarva se' — Gondolkodva mentem bele, — kiszámítva szinte az időt, a mi alatt le fog járni ez a kis bolondság, — s a részleteket (mint a hogy a tananyagot beosztjuk) hozzávető pontossággal, —mikorra lehet eljutni egy-egy momentumhoz. A klassikus dráma, 5 felvonása. — De már négy vasárnap elmúlt így és egy kicsit összezavartuk a poétikát. Néha az jut eszembe, hogy tragédia is lehet, — de nem akarok erre gondolni. Semmire —jövőre épen nem. Persze, hogy minden elmúlik, — de ez nem fog lassúmód elsavanyodni, — egyszerre töröm szét majd, ha itt lesz az ideje. — Talán nagyon is hamar. Most még olyan szép. — Egy kicsit más, mint amilyet lázas tavaszi estéken elképzeltem, de most nem adnám semmiért, hogy ije

n lett és teli vagyok hálával. Tudod, valami gyöngéd, üde levegője van az egésznek, a mi engem is meglep. Legjobban kifejezi a kedveskedésnek ez a módja: "Édes kis lányom te!" Ne nevess ki Hedda —olyan jó kislánynak érzem magam ojankor. A jövő? Annyit se' bánom, mint egy fületlen gombot. — A mult inkább szomorít, — de nem az enyém, — az övé. — Ezt néha meg is szoktam mondani és akkor nagyon szomorúak vagyunk mind a ketten, — de ezen nem lehet segíteni. — A família különben aranyos. Engednek együtt ülni délutánhosszat a kis szalonban, de impertinens^ közönnyel mosva a kezüket, — hanem úgy, hogy egyik-másik bebeszól az ebédlőből a nagy csendességért, vagy beküldik a kicsi húgom, hogy "majd ad mama, azt üzsente, —ha nem nézsnek azs ablakon!"— Valami szánó, résztvevő szeretettel nézik a dolgot, — mintha azt mondanák, úgy is hamar vége lesz. Most néni is hazakísér néha este mindig, — de azért nem bánja, nem is látja, ha néha karonfogózunk egy kicsit. Furcsa! Olyan jól esik most ez, — nekem, a ki azelőtt olyan mérges voltam a "gyámkodásért" — Nem tudom, mit gondolnak, — de Anna, Dezső bácsi, nagyanyám és Czella néni mind így tesz, mint a tünőcskét játszó gyerekkel, — hogy mindent látnak és nem vesznek észre semmit. Bolond vagyok! Hisz nincs is mit észrevenni. Kézcsók, meg újra kézcsók, — s ez variálva, forgatva, igazítva órákig. Én még nem unom! — Ha bejönnek, vége a csendes mormogásnak, — akkor vadászkalandokat mesél a gyerek, mintha folytatná, — hat nyulat egyszerre, — és hamar szétkapjuk a kezünk, — Azután duruzsolunk megint bolondságokat, mint a kávémasina, — valami bolond grammatikátlan, édes nyelven. Egyszer és