Vitályos László: Ady–Léda–Csinszka. Visszaemlékezések és levelek a költő életrajzához (A MTAK közleményei 4. Budapest, 1977)
Jegyzetek Léda visszaemlékezéséhez
43 ered. Néma csönd fogadta, pedig tele van ajánlásokkal fiinek-fának s tele olyan igazságokkal, mint: télen igen hideg van. Minek irjak róla, mikor azót a való élete szánalomraméltó erőlködés és folytonos kudarc? Nem hiszi? Irt egy verset: Rohanunk a forradalomba s béke és csend lett. A nyavalyával törette Tiszát s miniszterelnök lett, megint Állt a Sors és csönd lett a viszhang. Minek irjam mikor megírom, hogy idejött hűhóval, cikkek jelentek meg, hogy számosabbak a kedvesei, fiatalabb mint valaha s két kis zsidó fiu fogadta s kisérte, s ahova meghívták, az Bárdos Imre szőlője volt. így rajongtak érte. El is ment fene nagy csöndben. Én nem erről szeretnék és tudnék irni, hanem arról, hogyan lett azzá, ami volt. Es nem találok kiadót rá, nem érdekel senkit, se mellette, se ellene semmi. Ugyanazt a verkli-nótát fújja az uj kötet, ugyanaz a szóhasználat, a gondolat, a forma, megöregedett. Nincs senkie, aki van: Ada, meg Margita, olvassa el, milyen éretlen dicsekvésekre tudják indítani. Szinte szenilitás. Ezért nem irtam, pedig sokszor beteggé tesz a kérdés: hol van, mit csinál, lát-e már tisztán ebben a kérdésben? Látom, baj van, a helyről. Nekem százszoros jóság, hogy e szomorú helyből elmehetek a lap által és segítségével más országokba, de nem jó volt arra gondolni, hogy az én nevem is előráncigálja a neuraszténia kutjából a végtelen emlékezés vizeit nagy tömegükben. Drága jó Adél asszony, ezért nem irtam, mert az én nevemet az emlékezés rögtön kapcsolja az övével, amikor már nálam nincs jelentkezés a hívásra. Láttam itt elmenni dagadt arcát, püffedt alakját, zsirszerü tekintetébe kíváncsian mélyedten, de ez a nézés réveteg volt, nekem idegen, közömbös s kifejezéstelen. Ez a roncs puffadtan úszott, de ez már semmibe sem volt az, aki akkor élt. Nem érdekes. [... ] [Nagyvárad, 1913. okt. 10.] [...] Hja, igaz, mit is bölcselkedem én, mikor itt az élet nyara, melege és szeretete s együtt vannak Dodo és Adél! Hja mégis a férf i a legjobb barát. A megértő az okos, a türelmes és tiirő, a derék és nagy. Milyen aprók ezek mellett a csupa ész, okosság és bölcs emberek mellett az apró avanturier-k. A beteg, nyavalyatörős, rongyolt agyú és szivü torzemberek, akik ellen évezredek óta ugyan nem, de néhány évtized óta olyan védőhadjáratot kell folytatni az egésséges embereknek, mint a lólegyek ellen nyaranta. Akik be akarják oltani a méreggel a boldogokat, akik folyton gyengítik azokat, akiket a sors valahogy közelükbe sodort. Az életük és erősségük a mások gyengessége s igazában hasonlítanak a koszhoz, amely ott él, ahol nem takarítanak. Ilyen mételyezett embert sokat láttam hasztalanul küzdeni ez ellen a buja költészeti kór ellen. Erős embereket, akik energiátlanok lettek és életük vegetáció. És az Erős ember, a Nagy, a Vezér - , a Korlátlan Képesség, az maga olyan hitvány lett, hogy összeállt Balázs Bélával színdarabot irni. Aj és vé! Azoknak volt igazuk; kedves Adél asszony, akik nem is vettek tudomást a prófétáról. Ezt a mea culpát mindnyájan elmondhatjuk. Azoknak volt igazuk, akik ha ismerték is cflcet csak ugy ismerték - lőtávolból. (...) [Nagyvárad, 1913. nov. 5. ] [...] A látogatás történetét Bubinál másként mesélte el a Nagy Részeg egy éjszakai iváson. Mintha dicsekedett volna sikerekkel. Bubinak tudni kell, hogyha ő szóbaáll vele, akkor nemileg le van vetkeztetve a Nagy Duhaj borszagú és borizü társasága előtt. Vagy lehet, hogy ez a perverzitása. Egy a vigasztaló: valamennyi nőügy járt, aki vele szóbaállt. Nincs kivétel.!...] [Nagyvárad, 1914. máj. 7.] [...] De az állatra teszünk. Fehér beszéli, hogy megint itt volt, előbb irt neki, hozza össze egy gazdag nagyváradi aszszonnyal, akinek családja már elhatározta, hogy a nőt
