Vitályos László: Ady–Léda–Csinszka. Visszaemlékezések és levelek a költő életrajzához (A MTAK közleményei 4. Budapest, 1977)

Függelék

135 Csinszka —Ady Endrének [Csúcsa, 1914. nov. 18.] Drága Dysom. Szerda

. — Egészen véletlenül jött kezembe a leveled. — Turkáltam az Íróasztalon és komolyan megörültem Neked. — Ne csodálkozz — ha — rólunk rólam ez egyszer megfeledkeztek, itt meszelés, kályha tapasztás és tisztítás van. — Fölfaltam aranyos rámgondolásodat és köszönöm kicsit sirós gyerek szájjal hogy az ölelésed megint végig korbácsolt lehet akaratlan kegyetlenkedéssel. — Hogy hol melyik szavad vólt fájó, nyomot hagyó ütés, melyik vágyott — drága simogatás érez

d meg Te magad. — Én köszönöm hogy szeretsz. — Szeretlek — s az egyedül Neked ad jogot a földön engem csókolni engemet ütni. — Ha az utóbbit teszed — Neked van igazad s Te biztosan tudtad hogy miér

t fájsz, — és miért nem vagyok elég ember Neked? — Kis megalázásom — azonban még ha drága és tőled kapott is, mégis felüti a fejem s dacos nagy rajongással — nézek a szemedbe mint a Magaméba. — Nincs — egészen — jogom és igazam talán magamba szeretni, de látod öregem ez születési hiba — nálam. — Szeretem magamat — néha szinte perverzül nagyon, szépen és megbocsájtón. — És akarom hogy igy szeress Te is, mert csak ez az egy — krisztusi, szép, szent és nagyszerű. — És megérdemlem mert megérdemled Te is. — Ne mondjad — hogy "sokszor nem vagyok ember" — hogy "Tőlem függ — fogsz-e mindég úgy szeretni mint ma vagy tegnap" — hogy "csak valamid vagyok ma" mikor egymáson kívül jól lehet semmink nincs. — És én mondom fiam hogy semmink, semmink nincs. — Még az idő, a kor — sem a mienk, csak a szád a számon. — Ott — ahol — correctnek, embernek, tenni, akarni, hinni, józanul, — jaj az éveimhez túlságosan józanul — látó valakinek kellett lennem, — az voltam és az maradok. — És nagyon kevesen lettek volna azok — százszor változó helyzetemben — mi — mai lyányok. — Az hogy — itt, ott csirkefogón gazemberkedve csillan — ki az eszem, a humorom és a vérem — örülj neki, mert ezerszer áldom ezeket a pillanatokat amik ellensúlyozták bennem a bajok — magukkal járó koravénségét. — Mindez világért sem szemrehányás tőlem, csak fájtál és nekem rá kellett mutassak a sebemre mert ha bennünk marad a keserűség nehezebben gyógyul, — a sebünk. — Csókold meg — és légy nagyon jó hozzám mert különben halálosan szerencsétlennek kell éreznem magamat. — Ezt pedig bizonyisten nem érdemlem meg. Itt nálunk sok nagyon a baj, Károly is nagyon ún már mindent, alig néz utánna [! ] valaminek s azt is unszolva, nehezen, kedvtelenül teszi. — Ismerem és ismerem magamat is s igy nem is nagyon csudálkozom rajta csak Nagymamát szegényt sajnálom nagyon. Jaj — ha elviszik Károlyt katonáék. — Aranyos Dyskám — csak már mehetnénk hogy csapodjon le utánnam [! ] ez az amugyis rozsdás, idegen, szomorú kripta ajtó. — Ugye — nem fogsz bántani en-