Csapodi, Csaba: Conservation of the Manuscript and Old Book Collections at the Library of the Hungarian Academy of Sciences. Methods and Results. 1949–1964 (A MTAK kiadványai 44. Budapest, 1965)

kell tehát minden esetben, megéri-e a kézirat a bekötést, várható-e gyakoribb használata, mert ha nem, akkor olcsóbb tárolási módot választunk. b) Kéziratok egybekötése. Kézirattárunkban az állományvédelmi munka első szakaszában egy-egy jelentősebb író különböző kisebb kézirataiból köteteket kolligáltak egybe. Ennek a módszernek megvoltak a maga előnyei: aránylag olcsó, mert nem kell minden egyes kis kéziratnak külön kötést vagy tékát készíttetni, hanem akár 20 — 30 kisebb kéziratot is össze lehet kötni; megvédi a kisebb kéziratokat az elkallódás, esetleg eltulajdonítás veszedelmétől és megakadályozza a lapok sorrendjének összekeverését. Hátrányai viszont: 1. Ha egy kéziratot akar valaki használni, vele együtt kézben van és rongálódik valamennyi. (Éppen nagy íróink kritikai kiadásainak készítésekor tapasztaljuk, mennyiszer kerülnek fölöslegesen kézbe ezek a kéziratok, amikor a munka során elég lenne, ha egymás után, külön-külön használnák őket.) 2. Ha a kézirat a lap széléig van beírva, akkor a bekötés folytán előfordulhat, hogy a lapszéli írást átragasztják vagy, főleg szorosra sikerült fűzés esetén, ha keskeny a belső margó, a sorok eleje vagy vége alig olvasható, még nehezebben fényképezhető. 3. Legfőbb hátránya az, hogy mivel az ilyen kisebb kéziratok ritkán egyforma nagyságúak, a lapszélek nem fedik egymást és ezért fölkunkorodhatnak, erősen porosodnak és alig portalaníthatok. A legrosszabb formája az ilyen egybekötésnek az, amit egyesek saját levelezésük védelmére alkalmaznak és a levelezés már ilyen alakban kerül a kézirattárba. A leveleket ti. vagy üres lapokra ragasztják hátlapjuknál fogva, vagy pedig a különböző nagyságú leveleket egyenlő nagyságúra hajtogatva köttetik egybe. Az előbbi eset csak barbárság, az utóbbi esetben azonban a leveleket használat közben ki-be kell hajtogatni s így idővel széttöredeznek. Van azonban kézirattárunk régi anyagában néhány olyan példája is a levelek egy kötetbe kötésének, ami a célnak eléggé megfelel és ma is alkalmazható (45. kép.). Kazinczy Ferenc levelezésének egy részét kötötték be ui. vagy száz évvel ezelőtt, de olvan módon, hogy minden levél után bekötöttek egy-egy üres papírlapot. Ézek a védőlapok egyenlő nagyságúak, még pedig akkorák, hogy a külső és alsó szélen kb. 2 — 3 centiméterrel nagyobbak, mint a legnagyobb méretű levelek, a fölső szélen pedig a levelek a védőlapok szélével állnak egv magasságban. Ilyen módon a levelek meg vannak védve mindennemű gyűrődéstől, széleik beszakadozásától. Aki a leveleket használja, nem ezeket érinti, hanem csak az üres lapoknál fogva lapozza a kötetet. A porosodástól pedig szintén védenek a széleken összesimuló pótlapok. Tapasztalatunk az, hogy régi levelezésanyagunkból ezek vannak a legjobb állapotban. Sajnos a régi levélíróknak az a szokása, hogy a sorokat gyakran közvetlenül az első lapszélen kezdték írni, ebben az esetben is némi nehézséget okoz az olvasásnak és fényképezésnek. c) Fasciculus. A levéltárakban az iratoknak fasciculusokban való tárolása a szokásos. Régebben kézirattárakban is gyakran alkalmazták ezt a módot. Vagyis két keménypapír tábla közé fogják a kéziratcsomókat és az egészet hevederrel, vagy csak spárgával szorítják össze. A fasciculuson belül az egyes kézirategységeket semmi se különíti el egymástól, vagy legföljebb egyszerű pallium. Ezek a fasciculusok azután egymás mellé állítva állnak a polcokon. Levéltárak, óriási anyagmennyiségük miatt állományuk túlnyomó részében nem is igen alkalmazhatnak más módot (természetesen a középkori okleveleket •ők sem fasciculusokban, hanem dobozokban őrzik.) Kézirattárakban azonban 39