Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

mül rovatot! fel az elfogatandó áldozatokra rámutatás, vagy az ilyeseknek bejelentése. Folyvást rettegésben voltunk a rémuralomtól, és az aljas árulkodástól. Arany biztosra vette befogatását, s minthogy ezek leginkább éjjel foganatositattak, le sem feküdt, hanem felöltözve és zöld esurapéját magára véve pamlagán ült, mellette kis uti podgyászával. Tgy töltötte el az éjet, félig* ébren, félig alva, s várta mikor vakkantja el magát a házőrző eh az idegen hetolakodásra. Balog Mihály, Arany volt házi gazdája, még most is megilletődéssel beszéli el, azon szomorú éjjet, melyen Arannyal, szemközt ülve, átvirrasztott, s Aranynénak, férje mellett ülve, kitörő fájdalma elfojtását, s vigasztaló szavait. Aranynak ezen kínteljes, legnehezebb napjaiban neveztetett ki Szalontára szolgabírónak Kenyeres János, ki a forradalom előtt, a conservativ párt aegisse alatt már szolgabíró vólt és Aranynak kortársa és barátja. Ez Aranyt felkereste és felkérte, hogy jönne irodájába irodavezetőnek, biztosítván, hogy tőle nem függést kiván, csak a baráti viszonynak folytatását. Arany kényszerhelyzetben lévén, az ajánlatot el nem utasíthatta. Barátjának, Kenyeresnek írnoka lett. . . . Kenyeres szolgabirósága nevezetes arról, hogy az. ő járásából politikai vétekért senki sem üldöztetett, sem el nem fogatott. A megyefőnök, Kenyeresnek, komája lévén, Szalontán jártában hozzá szállott, s négy szem között szemrehányást tett ennek, hogy járásából, politikai vétségért senkit sem fogatott el. Ez szabadkozott azzal, hogy jó lélekkel senkit sem vádolhat. — De itt van Arany — mondá amaz —, ennek iratai veszed el nlessebbek voltak az „Arany trombitánál." Kenyeres a főnököt az irodába vitte, ott megmutatta az Arany által vezetett könyveket, ennek szép fogalmazványait, az irodának rendbentartását, az ügyeknek gyors elintézését, s mondta: „ilyen munkáju embert, s hozzá még a legbecsületesebbet, ki valaha létezett, én vádoljam he? — azt nem tehetem: inkább a liivatalomtol válok meg, hogysem e jó embernek cs barátomnak árulója legyek." Majd Arany is feljött az irodába cs épen ott találta, a főnököt cs Kenyerest. Bemutatás után a főnök már nyájas és dicsérő szavakat intézett Aranyhoz, ki azt szokott komolyságával hallgatta végig: de belsejében örvendhetett. hogy az alpes nyomástól megszabadulhat olt. Mi dijjazása lehetett Aranynak Kenyeres mellett, biztosan nem tudom: de azt Aranytól magától hallottam, hogy Kenyeres saját fizetéséből külön pótlékot adott neki . . . Már fentebb érintőm, hogy Arany igen mérsékelt kamaton jelentékeny összeget hagyott "Kenyeresnél haláláig, s ezl uzsorások hálójából kiszabadította. . . . Ez időben, épen forradalom leveretése után, egy német vendéglős, épen a mostani városházánál, az, első vendéglő és kávéházat nyit ott a meg Szalontán. FI vendéglősnek neje jó magyarasszony volt, de ő maga nem azon jó lelkű „gemüthlich" faját képezte a német vendéglősöknek. . . . Váradról jött hozzánk, hol a forradalom alatt egy kis vagyont gyűjtött magának. Kíméletlenül szidalmazta szabadságharcunkat s annak nagy alakjait. Eléggé ostoba volt ugyan, hogy reá politikai kémkedést lie bízzanak, mégis kémzsoldban állónak véltük. Okunk volt vendéglőjet elkerülni; de ha ezt tesszük, akkor irántunk való gyűlöletét csak fokozni fogjuk. Tanácsosabbnak tartottuk vendéglője látogatását, és ottan a, más körülmények közt mellőzendett költekezést. 170