Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet (A MTAK kiadványai 19. Budapest, 1960)

ennek helyébe, s mi az ősit elhagyva, kapkodunk utánuk. Végezetre szívből éltette a magyar zenészek utolsóját, az öreg vak Szilágyit és hévvel megölelte, megcsókolta. — Mi Arany János tettét utánoztuk, s az öreg Szilágyinak egy jó napot kívánván adni, őt jól tartottuk, s vele rogvásig poharaztunk."' . . . VII. [ROSSZ SZEME. — VISSZATÉRÉS A SZÍNÉSZETBŐL.] . . . Tudjuk, hogy Arany János egy kevéssé rövidlátó volt. Rendkívül tanulási szorgalma és minden könyvnek, mely kezébe került, elolvasása szemének gyarlóságát még fokozta is; követ kezésképeű amit tanárai a Mathesis és Geometriából a táblán magyaráztak, ő abból semmit sem vehetett ki . . . Miután ... ő itteni jegyző korában nagyobb területeket felvett, azokat a testvérek között elosztotta s ezekről igen csinos és szabatos térképeket csinált; önmagamnak csodálkozva teszem föl a kérdést: kitől tanulhatta meg a földmérést, s mikép vehette fel szabatosan a területeket, midőn — tudtommal — a mérő láncon kívül más egyéb mérnöki eszközzel, vagy épen messzelátó csővel nem rendelkezett ? . . . Még egy másik jelenség is csodás Arany János eletében, ami a legjobb látidegeket kellett volna, liogy nála igénybe vegye: értem a magyar táncot. Mi sokszor mulattunk együtt ifjúkori zártkörű, úgynevezett „dáridókban". Legtöbbször ő volt köztünk a kedvfokozó hangadó: „Igyad a bort, rúgjad a port!" És mégis — bár igen finom zenehallás és érzékkel birt —sohasem láttam őt a zene csattogó és szilajodó ütemére még a lábát sem megmozdítani, annál kevésbé a táncot megkísérlem. E talányos jelenségre mondhatnánk: nem volt kedve hozzá. De ekkor ismét előáll a másik talányos kérdés: hogy írhatta ő le a „Magyar Táncot", épen ő, aki életében még egy lábmozdítást sem tett a táncbán, oly szépen, oly liiveh, oly nagyszerűn, hogy az ezt olvasó a zenét szinte hallja s a táncoló párt pedig előtte lebegni véli, mintha élő szemeivel látná, édes gyönyörrel elmereng a magyar táncon. ' És ezt egy gyenge látidegű ember figyelte meg legapróbb részleteiben és adott róla oly ragyogó szép leírást, . . . Ő 1830 derekán jött haza a színészetből . Ez az 1836-ik óv e századnak a leggyászosabb évei közé tartozik. Ezen szerfelett ínséges évben az Arany-család is elvesztette kis marhaállományát. A termés szüle volta miatt szűken volt a kenyér házuknál. A kis marhaállomány elvesztése folytán segély semmiből. Mily nagy fájdalmat érezhetett a nagy lélek azon szomorú helyzetben, hogy ő volt az egyedüli ép kéz s láb a magával tehetetlen, ínséges családnál . . . * Én 1830. aug. végén jöttem haza a Szepossógröl iskolai szünetre, Arany Jánost már a posta háznál találtam, ülve a posta expeditor, Pápai István gunyhólukának eresze alatt s tanulva Márton német- grammatikáját. Köszöntem neki. Elfogadta; de tüstént lehajtotta fejét az olvasásnak. Bemenvén Pápai hivatalos szobácskájába, beszédjében — egy pár szó után — Aranyra tért át, magasztalva ennek kitűnő tehetségét és szorgalmát. — Kérdésemre: itt lakik? röviden felelte: egész nap itt van nálam. 140