Glänzel Wolfgang, Schubert András, Vasvári Lilian (szerk.): Kis tudománymetria, nagy tudománymetria... és azon túl (A MTAK Informatikai És Tudományelemzési Sorozata 8., 2001)

Hozzászólások

Radosvet Todorov Tegyük fel, hogy a szupravezetés (jól körülhatárolható terület, számos alterülettel) fejlődéséről szóló cikk megjelenik a Superconductivity: Physics, Chemistry, Technology című folyóiratban. Mi lesz a reakció, ha a cikk arra figyelmeztet, hogy ez a terület gyorsan fejlődik (de nem a lényeget illetően), és hogy a magas hőmérsékletű szupravezetés tárgykörében lábra kapó spekulációk ellentétesek a 80-as évek végének sikertörténetével. Nem gúnyolódni akarok Glänzel és Schoepflin aggodalmain, azon egyszerű oknál fogva, hogy sok állításuk jól megalapozottnak tűnik és mert méltányolom az erőfeszítést, mely tanulmányuk jelentős részében arra irányul, hogy új lendületet adjon a kutatásoknak, és elősegítse a tudomány kvantitatív ágazatainak egységes fejlődését. Ugyanakkor a sok «úgy tűnik» nem győz meg minket arról, hogy kritikus a helyzet. A hosszú lista arról, hogy mi «kellene», eléggé általános és parancsoló hangnemű recept, hátha valaki a végén egyetért, hogy „a bibliometriának egyetlen lehetősége a bizonyítás, hogy mint független tudományterület megőrizze és továbbfejlessze önmagát". Kicsit nyugtalanító, kiváltképpen az az implicit észrevétel, hogy a bírálók ritkán használják a pálcát, és elkényeztetik a gyereket, amelynek neve...? De csak egy gyerek van-e, mely úgy ismeretes, mint a tudomány tanulmányozásához használt matematikai és statisztikai módszerek öszszessége (SPIEGEL-RÖSING 1977, GILBERT & WOOLGAR 1974, RIP & COURTIAL 1984), vagy egy kis óvoda négy gyerekkel: Bibliometria, Informetria, Tudománymetria és Technometria nevezetűekkel? Vajon a szerzők neveket próbálnak ráerőszakolni a tényekre, vagy az Informetria és a Technometria valóban örök frigyre lépett a tudomány kvantitatív tanulmányozásával? Főként, amikor olyan időket élünk, hogy a házasság egyáltalán nem előfeltétele annak, hogy együtt lakjunk valakivel. És még inkább, amikor „a tudomány metrikusokat érdeklő mérések nagy hányada nem a publikációkból származó adatokon és más kommunikációs formákon alapul" (BROADUS 1987). Akárhogy van is, a bibliometriai módszerek felett levő tető mesterséges meghosszabbítása több problémát okoz, mint amennyit megold. Röviden szeretném bemutatni ezt azzal, hogy a sok kijelentés közül egynek kvantitatív megközelítéssel feltárom a valódi tartalmát, nevezetesen a «metrikai» publikációk növekvő számára gondolok. Pontosan mi az, ami növekszik?