Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből
A magyar történetírás a humanizmus, a mohácsi vész és a török megszállás hatása alatt
kik. Egyszer mégis szimpátiával ir a németekről, mert megrendítette, ahogy 1529ben a Buda eleste után kivonuló 400 német vitézt és budai polgárt lesben álló janicsárok a logodi mezőn, valahol a mai Vérmezőn az utolsó - mindvégig vitézül harcoló emberig lemészárolták, holttestüket kifosztották. S feljegyzi, hogy a minden ruhától megfosztott holttestek teljesen épek, rózsaszínűek maradtak, ami csak igaz emberekkel történheti meg, mig Zápolyai el nem temettette őket, Volfgang budai birót a budaiak nagy részvéte mellett a mai Mátyás-templomban, (Epist. 265. ) Vagyis Szerémi mérges őcsárlási hajlama - talán a rácon kivül - egy népet Sem kiméi, de kirohangásaiból nem alakul ki nemcsak a töröknek, de más népnek sem összefüggő jelleme. (Idézett megjegyzései inkább csak hangulatkitörések. ) Szerémi egyébként igen élesen figyeli a nemzetiségek, délszlávok, németek szereplését s mind erősebb előtérbe nyomulását a magyar politikai és hadi életben. Tudjuk, a magyar történetírást már legalábbis a XII. sz. vége óta foglalkoztatja Magyarország népének öszBzetett, s magának a magyar népnek kevertvérü volta. De ilyen hatalmas nemzetiségi előretörésre eddig még egy iró sem figyelmeztetett, amióta a III. Béla-kori iró, ill. XI. sz. végi mintája kiszínezte a Péter, I. Endre- és Salamon-kori német orientációt. Szerémi gúnyolódik is a szlávokon: a "tót" (=szlavón, délszláv) király, vagyis Zápolyai "tót" voltán: tót pec(=kutya) nem mérges, mondatja egyszer róla (161), meg: "totus toti obedivit" (209) csúfolódik, amikor a gyűlölt Attinai Deák Simon Zápolyai mellé állt. (209. ) Vagyis a nemzetiségek iránti lenézés, gúnyolódás már akkor is virágzott Magyarországon. Oláhokról Szerémi alig szól, csak egyes oláh emberekről. (34. ) A földkerekség többi népei közül még csak az olaszokról vesz tudomást és a francia király követéről. Meglepő, hogy Szerémlben felmerült a gondolat, hogy egy ország határainak egybe kell esniük az országon uralkodó nép nyelvterületének határaival: egy országot egy népnek kell kitöltenie. Egészen aktuálisan hat ma, 1947-ben a módszer, melyet Szerémi szerint a török szultán futára ajánlott Mátyásnak: távolítsa el Bécsből annak német népét, s telepítsen be annak helyére magyarokat! 0 7) Szerémi tehát szívesen mond véleményt népekről, de még szivesebben, még nagyobb lendülettel egyes emberekről: a Jellemző erő talán legerősebb oldala. Jellemzései nem csupán egy rosszmájú, kötkedő, rágalmazó, vádaskodó embernek kirohanásai, aki mindig mindent jobban akar tudni mindenkinél. Szereplői páratlan életközeibői lépnek elő az ő leírásaiból, de különösen jól ért hozzá ugy cselekedtem! alakjait, hogy azok cselekdeteiből élethünek látszó, mindenesetre husból-vérből való egész emberek vonásai rajzolódjanak ki. Elől áll a két királynak: II. Lajosnak és Zápolyainak képe, kiket Szerémi személyesen Ismert, hiszen mindkettőnek káplánja volt. Már emiitettem, hogy II. Lajosról olyan szeretettel beszél, mint Brodarics is. A "pauper rex"-et ugy hurcolták a magyar urak a harctérre, mint bárányt a mészárszékre, pedig nem volt sem óvatos, sem haditapasztalattal nem birt, (Epist. 119. ) s végül ls a magyar urak egyike, (a délszláv eredetű) Zápolyai György ölte meg, hogy - ezt Szerémi kétszer ls megmondja - bátyja számára megnyissa az utat a trón felé. Lajost "lator" udvari emberek nevelték léhaságra és semmittevésre. (Epist. 121. ) De ennek gondatlanságát azzal a megdöbbentő mondásával jellemzi Szerémi a legmegkapóbban, hogy mikor Lajos 1526. Juliusában, mindössze az egy Szálkái kíséretében a háborúba indul és udvari emberi azt kérdik tőle, hogy ők most már Budán mit csináljanak, azt feleli: kiskutyáimra vigyázzatok, hetenként kétszer ftlrösszétek. 6 8) Igy eltompította Isten az elméjét! (tam Deus mentem suam ebeta verat! 118.) kiált fel Szerémi. És Szerémi hagyományozta a "bestye táncos király" és "corrizator"(=táncoa) "rex" hírhedt szidalmát is, mellyel Zápolyai György illette volna a szerencsétlen ifjút. (Epist. 133. ) Viszont tisztelettel jegyzi fel, hogy a cso73
