Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből

Nagybátonyi Ráttkay György

Nagybátonyi Ráttkay György Talán nem véletlen, hogy a magyar szent korona országainak délnyugati, legszélső tagján ugyanakkor bontakozik ki az azt a területet lakő nem-magyar néptörzs nemzeti történetírása, mikor az északi és délkeleti végeken: a Szepességben és Erdélyben lakő egy másik, szintén nem-magyar néptörzsé. A kézsmárki Frölich Dávid, a hazai németség német szempontú történetírásának megalapítója, 1641-ben adta ki az ő "Der uralte deutsch-ungarische Landszmann"-ját, a század hetvenes éveiben Hain Gáspár már az ő nyomdokain önti egységes miivé a XVI. -XVII. századi lőcsei krónikások évkönyveit, Frölich erdélyi tanítványa, Tröster Dávid 1666-ban nyomtatta ki fantasztikus elméleteit az erdélyi szászok eredetéről, a következő évben pedig Töppelt Lőrinc szintén Frölichet követve a maga már józanabb, ugyan-e témát feldolgozó Origineseit. A hazai németek - Frölich és követői: szepességiek és erdélyiek egyaránt - politikai indítékokból és politikai célok érdekében is irtak: népiik őslakó voltát igyekeztek bizonyítani mai lakhelyeiken, elsősorban pedig azt, hogy előbb jöttek ide be, mint a többi itt lakók, igy a magyarok is. A délnyugati végek horvát és horvát szempontú történetírásának nincsenek oly krónikás elődjei, mint a németeknek, de viszont ez jelentékeny nemzeti múltra, az ősi horvát államszervezet sokszázados életére tekinthet vissza, melynek tudományos történetírói feldolgozása azonban a XVII. század közepéig nem történt meg. Erre a hazafias tudományos feladatra vállalkozott tizenegy évvel azután, hogy Frölich Landszmannja megjelent, de megelőzve Tröstert és Tóppeltet, Ráttkay György zágrábi kanonok. Ráttkay származásra ugyan magyar ember volt, meggyőződésre azonban horvát, és nem is volt célja magyar történetet irni, hanem horvátot = "illyr"-t. A magyar történetírásnak mégis meg kell róla emlékeznie - ahogy a szepességi és erdélyi szászok történetíróiról is -, mert Ráttkay a XII. századtól kezdve mégiscsak magyar történetet is adott. 1) A magyar történetírásnak vannak ugyan messze visszanyúló, értékes gyökerei Zágrábban: a nagyfontosságú Zágrábi Krónika a XIV. századból, továbbá a jelentéktelenebb rövid Zágrábi (Knauz) Krónika a XVI. század elejéről, vagy Gregoriancz Pál három (helyesebben két) mlivecskéje, s a pálosok, ha nem is zágrábi, de horvátországi rendi történetírása a XIV. -XVI. századból. Mindezek szerves részei a magyar történetirásnak: irőik tiszta magyar szempontú, tiszta magyar történetet irtak, s a XIV. századi Zágrábi Krónika éppúgy, mint a XVI. századi Knauz-krónika, vagy Gregoriancz Krónikácskái nem vesznek tudomást a horvátok külön nemzeti történetéről s arról, ami a Magyarországhoz való csatlakozás előtt a Száván tul történt. Ráttkay vagy nem tudott e zágrábi krónikákról, vagy mint horvát érzelmű ember, nem akart róluk tudomást venni. A pálosok rendi történetírását ismerhette, mert róluk magukról, horvátországi rendházaikról Corvin Jánossal kapcsolatban nagy szeretettel emlékezett meg (p. 110.). Bármint légyen is, Ráttkay elkülönitette magát a magyar nemzettől és e magyar szempontú horvátországi történetírástól. 2) 415