Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből
Gersei Petthő Gergely
lével mulék el"; 1619-ben II. Ferdinánd megválasztásakor szerencsét kiván neki jövend ő uralkodásához; (p. 184. ) 1625-öt pedig azzal kezdi, hogy "immár nagy örömmel véget akarok vetni Írásomnak", mert azt hitte, tartós lesz a béke. Azonban a "Luter és Kalvinista Fejedelmek" újból megtámadták II. Ferdinánd császárt, Bethlen pedig a törökkel együtt csatlakozott az angol, dán, svéd és velencei koalícióhoz. Isten azonban, ki eddig is II. Ferdinánd igaz ügyét védte, most is megoltalmazta a hitet és a császárt. Mindez arra mutat, hogy Petthő 1621-22-ben önthette mai formájába müve eddig terjedő részét, hiszen a vonatkozó irodalom kivonatolása, illetőleg belőlük vett idézetek mozaikszerű összeállítása nem vehetett túlságosan sok időt igénybe. Az 1622 után bekövetkezetteket azonban feltétlenül közel egyidőben jegyezgethette fel. Lehet, hogy azon időknek, melyekre már maga is emlékezett, mint maga vallja 1572 óta, adatalt már 1622 előtt is kezdte gyűjtögetni. Viszont abbeli adata, hogy Bocskay felkelésekor "annyira megbolondultak vaia akkoriban" (p. 171. ) egyes magyarok, hogy Esztergom török kézre jutását megünnepelték, bizonyos idő elmultát feltételezi 1604, mikor ez a dolog történt, és e sorok leírása között. Petthő jó tollú iró, előadása igen élénk, lebilincselő. Az irő velemegy az eseményekkel, véleményét nem titkolja sem emberek, sem események fölött, már ismertetett katholikus, európai, magyar hazafias és erősen török-ellenes meggyőződése szerint. Szerkesztése nem egyenletes: ahol folyamatosan megkomponálva ad elő eseménysorokat, ott ügyesen állitja össze elbeszélését,, azonban itt is beletüzdel a fejleményektől egészen független, egyes egyénekről vagy más eseményekről szóló, oda nem való, s oda csak időrendileg kapcsolható elszigetelt híreket, adatokat. Már emiitettem, hogy krónikája nagyrészt szimpla évkönyvezés, mely kezdődik pontosan 373-mal, és befejeződik 1626-tal. Petthő krónikájából már idéztem olyan részleteket, melyekből világosan kitűnik, hogy irónk magyar érzésű ember volt. Igaz, müve élén közölte Nagy Sándor koholt privilégiumát a délszlávok részére, ezt a sajátságos kitalálást. De megtette ezt Révay is Monarchiája függelékében, kinek magyarságát eddig még nem vonták kétségbe. Ez a privilégium inkább a két iró kritikai érzékének fejletlenségét bizonyltja, mint nemzeti pártállását. Mert Petthő panasza, hogy a Thótországi Urak és Nemesek, kik rendíthetetlenül kitartottak a császár mellett, nem hogy jutalmat nem kaptak hűségükért, "szabadságokat nem téritették, súlyos igájokat nem könnyítették, de m.ég köszönetet sem kaptak" és "Gottdankot sem mondanak nékik a jó Tsászárok", ez a panasz, mondom, éppúgy nem jelenti, hogy Petthő inkább horvátnak érezte magát, mint magyarnak - ahogy Kukuljevic vélte 4 4), vagy hogy Horvátországban elhorvátosodott volna, mint a krónikája élére irt azon figyelmeztetés sem, hogy ki krónikáját érteni akarja, "ugy gondolkozzék felőle, mintha Thótországban volna, akkor mikor ezt olvassa", s mint az a körülmény sem, hogy Petthő a magyar foglalás előtt sokat foglalkozik horvát-szlavón-dalmáciai eseményekkel. Egyébként Szent László horvát királyságáról szólva megjegyzi,hogy "azért azőtától fogva Dalmácia, Horvátország és Thótországok mind eggyet tartottak Magyarországgal és egy fejedelmek vőlt, egy törvénnyel is éltek. " (p. 29. ) A kérdést eldöntik Petthő sokszor igen meleg és érzelmes, szinte lyrai nyilatkozatai "szerelmes hazánk és nemzetségünkről", amin mindig a magyar hazát és nemzetet érti. Kiemelhetem még Petthő előadásának már emiitett érzelmességét, olykor szenvedélyességét állásfoglalásaiban a más meggyőződésű magyarokkal (Bocskay, Bethlen) szemben. A tények referálásában azonban általában igen higgadt, tárgyilagos, úgyhogy a magyar történetírás történetének első úttörője Flegler Sándor ugy vélte, hogy Petthőnek eme, NB. -vel megjelölt passzusa: szenvedélyes Ítélkezése Bocskay fölött nem az ő müve, hanem a második kiadás későbbi hozzátoldása. Azonban Morvái rámutatott, hogy e kifogásolt invektiva benne volt már az első, 1660. évi kiadásban 412
