Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből
Gersei Petthő Gergely
"a Magyarok fölötte ige, erették, mivelhogy inkább mind köztök lakott. " (p. 183. ) Miksa főherceg, a mezőkeresztesi csata vezére "a jő Maximilián Hertzeg ... igen jámbor és Vitéz Fejedelem vaia, de hadakozásban igen szerencsétlen. Ez vivott meg Mehmet Tsászárral személlye szerint a Keresztési mezőn, kit még soha egy Német Fejedelem sem próbált vaia meg. A Magyar Nemzetséget igen szerette, kiért őtet is a Magyarok igen szerették. " (p. 183. ) II. Ferdinándban pedig "adgyon a jő Isten jó szerentsét a jő Fejedelemnek, minden ellensége ellen. " (p. 184. ) Ide csatolom még Erdődy Tamás arcképét, mert ez volt Petthő eszményképe a magyar úrról, a magyar történet főaktoráről a fejedelem és udvara, hadvezérei után. "E felette igen jeles, jámbor Istenfélő, szent életii, Igasságszerető, Ember betsüllő (! ) mindenféle jószágokkal teljes minden Lelki és Világi dolgokban dicsiretes és álhatatos Vitéz Ur vaia ... Ennek az ő dicséretes élete és jó maga viselése sok Uraknak lehet tüköré és példája. " (p. 202. ad an. 1624. Erdődy halála alkalmából. ) Érdekes az "emberbecsülés" kihangsúlyozása, s feltűnő, hogy Petthő a műveltségről megfeledkezik, mikor a magyar ur "tükörképét" csiszolja ki, és megelégszik lelki, erkölcsi, jellembeli kiválóság, és anyagiakban való gazdagság követelésével és dicséretével. Hozzátartozott a korabeli történetirás pragmatizmusához: a történetet a főemberek tetteinek fogva fel, keresni ezek és tetteik inditőokait, a cselekvők inditékait, s mindebből tanulságokat meriteni a jelenre. Láttuk már, hogy ugyanigy tett Petthő is. Sőt Petthő felveti, legalább a legdöntőbb eseményeknél a politikai és történeti felelősség kérdését is: ki "okozott" valamely sorsdöntő eseményt; valakinek tettei jóra vagy rosszra vezettek-e. Bocskay elleni állásfoglalását már láttuk, most még Zápolyai János tetemrehivását idézem a középkori magyar nagyhatalom holtteste fölött. Ezen elmélkedése egyben érdekesen világítja meg Petthő felfogását afelől, hogy a történerió felismerheti-e szereplői lelki inditékait (ebben: megállapithatja-e felelősségét tetteiért). Mert a probléma Petthő lelkében és elméjében nem elméletileg merült fel, hanem gyakorlatilag, a mohácsi katasztrófa kapcsán, s nem is jegecesedett ki elvvé. "Ezen a mi szerelmes hazánknak, és Nemzetségünknek siralmas nagy és szörnyű veszedelmén" mondja a mohácsi katasztrófa okait kutatva, "noha nem tsak a Magyar Nemzetnek maradékja, de az egész Keretyénség is méltán kesereghetett vóIna: mind azon által, találkoztanak sokan, kik a jámbor iffiu Királynak halálán, nem igen bánkódtak, főképpen Zápolya János.. . a Királyságnak reménségéjért, kit ő régtül fogva fölötte szomjúhozva kivánt vaia, a Tisztitül megfosztatott Verbőczi Istvánnal, és az ő pártyán valókkal edgyütt. Mert ezek értvén Lajos Királynak veszedelmét, az Urakat és Nemeseket, kik akkor János ... mellett valának a Táborban, szüntelen futtyák és kerülik vaia, sok szép mézes szókkal és magok ajánlásával, hogy idegen Nemzetet ne hoznának bé a Királyságba, hanem tekéntetnének a maguk vérekre és Nemzetségekre... és emelének őtet a KirálságTa. Ki tudgya, ki légyen oka ennek a veszedelemnek; én senki felől semmi bizonyos ítéletet nem tészek, de sokan sokat irnak felőll e, mintha szántszándékkai, a Királyságnak kívánságáért nem sietett vólna Zápolya... a Király segítségére jünni az ütközetre. Ki ha bizonyos vólna, örökké-valő átokra és szidalomra vólna méltó érette Zápolya. Jól lehet vadnak sokan, a kik mentik errő l a gyanuságről. Azért tsak az igaz Isten szüveknek általlátó ja és tudója . " Előzőleg azonban becsületesen megirta a másik - a mai történetkutatás által igazoltnak látszó - verziót hogy t. i. Zápolyai már Szegedig ért 40 000 főnyi seregével, Frangepán Kristóf is közeledett 15 000-rel. "Ha ezeket meg-várta vólna a Király, ugy jobb alkalmatossággal megütközhetett vólna Szulimánnal. " (p. 100., ill. 99. ) Mikor Írhatta Petthő krónikáját? Egy helyütt - láttuk már - idézte Istvánffy 1622-ben megjelent Históriáját, mégpedig árpádkori részében, (p. 16. ) (1622. f. 220.) Másfelől 1621-et azzal végzi: "ez esztendőnek vége, a szent békességnek véghez vite411
