Fülep Lajos levelezése IV.

Levelek

A helynév a feladó alapján kiegészítve. OSzK Kézirattár Fond 253/174. 130. sz. Megj.: Fülep-Elek lev. 306-307. p. Kézírás. Címzés: Nagyságos Elek Artúr úrnak Budapest I. Mátray u. 5.1. 5. Feladó: Fülep Zengővárkony u. p. Pécsvárad. 1 Ld. 1423. sz. 2 Máté 5, 10. 3 Ld. 1377/2. 1426. FÜST MILÁN - FÜLEP LAJOSNAK Bp. 1942.1. 8. Maga Aranyos! A levele' nemcsak, hogy remekül volt olvasható, de remekül is éreztem magam, mikor olvastam. Oly kedves volt, aranyos volt. De másról kell szólanom előbb, az ember önmagával kezdi az életet is, hiába! Mit szól ehhez a címhez: A feleségem története. Roch kapitány feljegyzéseiből. Megvallom, ez nekem tetszik végre. Mert az olvasó azt mondja magában: - Mi? A feleségének külön története van? - Ez érdekes. - Mit gondol? Mármost, ami a Fatalint illeti: kitűnő név. De Pesten azt mondják: Fata! Gyere csak ide! (Erre is gondolnom kell.) És a második baja: hogy a neve, ujjmutatást tartalmaz, (különben csakugyan és valóban fatális az élete szegénynek, mint mindnyájunké, egyszóval a neve olyan mértékben azonos a sorsával... — erre is vigyáznom kell.) Viszont a „Roch" névvel, szintén bármily nekemvaló mégsem vagyok egészen megbékülve, mert attól félek zsidós hangzású. Az ember erre gondol: Toch Manó, sajtkereskedő. Ez volt az első tétel. S a második: képzeljen el egy nagyon vékony, beteges, vérszegény gyereket, aki mindig azt mondja: „ne tessék haragudni". No de mért? Mert árvagyerek. Úgy, hogy Gaál Mózes tanár úr,

2 (Isten nyugosztalja és áldja meg, akárhogy megbántott is aztán,) - mondom, ez az áldott jóságú tanár úr, rá is szól: - Mért mondod mindig, ne tessék haragudni? - A gyerek ráemeli izzó, fekete szemét és nem szól semmit. Pedig azt szeretné mondani: - Téged imádlak, Te vagy az apám, meghalnék érted. - Képzelje el továbbá ugyanezt a fiút, mikor társainak, sőt felnőtteknek is megérinti a karját és azt kérdezi: - Megbántottam talán? Ez voltam én. Illetve vagyok, mert ez nem múlt el. Nem is múlhat, mert az alapvető tulajdonságai már csecsszopó korában megvannak az emberben, amint erről az emlékeim alapján egész határozottan meggyőződtem. Ugyanaz voltam egy éves koromban, ami ma: boldogtalanságra hajlamos s boldogtalanságát felidéző. Minek csodálkozni tehát? 197