Fülep Lajos levelezése IV.

Levelek

Sóhajtsunk, híveim. Ne csodálkozzon tehát, ha féltem Önt a magam számára, hogy hamar megúnja ezt a keserű levest, ami én vagyok. - Megbántottam talán? - fogom még kérdezni máskor is, mert ez szomorú törvényszerűség nálam. Maga pedig kiáltsa bele a fülembe, legyen szíves, de jó hangosan, hogy el is higyjem: - Nem bántott meg, nem bántott meg. Akkor egy kicsit megnyugszom. — Harmadik tétel: Én a Catullust

3 nem szeretem. S hogy mért nem? Három hónapig tudnék róla beszélni. Sőt: ez az a munkám, amelyet szégyellek, (két más kisebbel együtt), - s ha lehetne visszaszaladni az időben, nem adnám ki, - meg sem írtam, úgy tekinteném. De jó volna, ha nem adtam volna ki! - néha, mikor éjjel eszembejut, hogy megjelent, felülök az ágyon. S ilyenkor alkalmazom a kereplőt, - ahogy más mindenféle ügyeimben is, amelyeket szégyenlek. Még őszintébbek legyünk: az egész életem ilyen. Mert az én életem a pokol volt, ezt legyen szíves tudomásul venni, -sa szép fiatalságom leginkább, a csúnya fiatalságom. Hogy egyetlen olyan emlékem nincs, amelyen megpihennék. Jövőm pedig szintén nincs, - mire gondoljak tehát, legyen szíves, mondja meg! Mikor álmatlanul forgolódom. Erre lenne most jó a gyerek, ha olyan önző tudtam volna lenni. De nem tudtam, mert mindig azt mondtam magamnak: - ebbe a pokolba gyereket? Már én elkezdeném őt rugdalni, mert muszáj, (állítólagos nevelés,) - hátmég a többi! A hivatalfőnöke, meg a szerelme. S ha nem azok, hát a tulajdon ördöge, - mert ördög igenis van! ! ! - ez a végső meggyőződésem. (A jó princípiumról nem is vagyok annyira meggyőződve, mint a rosszról.) Egyszóval: kereplő. Hangosan beszélek néha magam elé a sötétbe. Sokat: - igen, igen, nem, nem, egye meg a fene, - percekig. S a Catullust-t is sokszor etettem a fenével: mert akkor érte meg zenitjét terméketlen húsz évem: evvel a munkával. Megjegyzem: másnak ezt nem vallanám meg, mert minek? Tudom, hogy van benne jó is, de az egészet nem szeretem, megvetem. Valami szörnyű lelki fáradtság, fásultság műve, - nem akarok róla tudni, azóta se vettem még egyszer sem a kezembe, amióta megjelent, - azt szoktam mondani bizalmasaimnak: a Catullust nem én írtam, hanem a Karinthy. S Magának is ezt mondom most, ha szívesen fogadja tőlem. — Újabb tétel: nehogy a villanyhoz hozzányúljon az Istenért, mert Maguknál 220 Volt van s az csakugyan életveszélyes. A 110 is nagyot üt, a múltkor is jókorát kaptam tőle, mert történetesen kövön is álltam, az előszobában, de a 220-ashoz én se mernék nyúlni! Tehát: nehogy eszébejusson. — S ami mármost a dohányzás, tragikumára kell felelnem: - hát azt hitte, hogy én valami szabad ember vagyok? Lemondani róla, ehhez lelkierő kellene, de hol van nekem lelkierőm? Különben is: dolgozni hét évig, még az utcára is alig mentem ki, mást se csináltam, mint forrtam és dühöngtem, hogy milyen rossz ez a mű (annál furcsább meglepetés most, hogy nem is olyan rossz, mert magam is ezt vallom,) - szóval dolgoztam és dolgoztam, - ettem, aludtam és dolgoztam, ebből álltam (igazán híven szolgáltam az Istent,) - s még szabad ember is lettem volna — hogy lehessen az? A teljes 198