Fülep Lajos levelezése IV.

Levelek

érzem. Pontosan tudom, hogy ha el kellene tűnnünk, mi minden lenne rosszabbul az országban s addig, amíg valaki úgy-ahogy átveszi a munkánkat, mik volnának az átmeneti zavarok a közigazgatásban. Emlékszem arra, hogy 1919-ben, amikor a munkaelosztást centralizálták, felállott egy Sebők József nevű bizalmiférfi, egyszerű szedő s azt mondotta, hogy „ha az elvtársak így akarják a munkát elosztani, honnan vesznek majd üzemvezetőket, ha kihalnak azok, akiket még a kapitalizmus nevelt." A mai rendszerek arra ítélik az embereket, hogy holtig csak asztallábakat csináljanak s egyre kevesebb ember lehet, aki valami egészért felelős. Viszont végeredményben mégis csak az a néhány ember mozgat mindent, aki még más viszonyok között szerezte meg a tapasztalatot az egészről, ha az az egész még olyan kicsiny volt is. Az egészben, a pillanatnyi borzalmas szenvedéseken túl is ez a legborzasztóbb a jövő szempontjából. Nem tudom, mit meséltem el már Neked Berci öcsémről.

1 Talán elmondtam azt, hogy ő most Chicagóban az American Container Corp.[oration] tervezője, s ez a cég a világ legnagyobb dobozgyára. Csináltak egy Wabesh nevű indián faluban egy óriási cartongyárat, amelynek termelése nem volt teljesen kihasználva, mert ekkora befektetésnél mindig anticipálni kell a jövőt is. És évek óta törték a fejüket új lehetőségeken. Mikor Berci jelentkezett, azonnal fogadták. A vezér, aki egy 45 év körüli fiatalember, névszerint kérdezősködött Kozma,

2 Lukáts Kató

3 és más magyar doboztervezők után, mert az egész világ produkcióját annyira figyelemmel kísérik, hogy névszerint ismerik még olyan kis ország művészeit is, mint mi vagyunk. Persze öcsém nevét is ismerték s másnap már szerződtetve volt, igaz, hogy egészen nagyszerű, újszerű dobozterveket vitt ki tucatjával. Utolsó levelében azt írta nekem, hogy odakint sokkal nagyobb művészek vannak, mint ő. - De - ezt írja - nincsen olyan ember, aki ha tervez egy dobozt, maga sajátkezűleg meg tudja csinálni a modellt, tudja, hogy fogják azt nyomtatni, stancolni, ragasztani stbi. - Igaz, hogy amikor öcsém leérettségizett, előbb felszabadíttattam, mint szedőt, aztán mint könyvkötőt, aztán egy évig járt Bécsben szakiskolába, azután Leipzigben egy évig az Akadémia tipográfiai Meisterklassejára s aztán például amikor Temesvárra került, ott semmiből, három ócska összeolvasztott üzemből kellett egyet csinálni, szóval rengeteg tapasztalatot gyűjthetett. És ez a fajta tapasztalatgyűjtés nagyüzemekben, nagyországokban lehetetlen. íme ezt adhatjuk mi Amerikának: a művességet, a tudomást az apró dolgokról, amik a nagy dolgokat összetartják stbi. Ez van meg bennem is, ezt igyekszem a fiamnak

4 átadni és ezt nem tudja ma a munkás megszerezni, mert ha a szedő egy perccel van tovább a gépteremben, mint ameddig a revízió elvégzése tart, már rászólnak, hogy mit keres itt. Nem is szólva arról, hogy némely nagyüzemben külön revizorok vannak és ott a szedő néha sok esztendőt dolgozik úgy, hogy a gépeket csak az ablakon keresztül láthatta. - Hát látod: ez veszne el velem és velünk, egy csomó eleven hagyomány, amely nélkül nem lehet újraépítés, egy csomó igény és szükséglet és ismeret, amiről egész pontosan tudom, hogy a csak iskolában nevelkedett tervező gépészmérnököknek fogalmuk sincsen. — Hát szóval: én ezt mind tudom, de hogy nem érzem, annak az az oka, hogy látom: a köztudat nem is sejti ezeket, nem érti, miért nem tudnak mennyiségben és minőségben produkálni megfelelőt egyes agyonprotezsált nagyüzemek s hogy miért kell okvetlen erőszakhoz nyúlniok a versenyben egyes nagyüzemeknek, akik szellemmel és 493