Fülep Lajos levelezése II.

Levelek

357. FÜLEP LAJOS - [TAKÁCS JÓZSEFNEK] Medina, 1921. II. 28. Nagytiszteletű Uram! Még múlt év október havában, amikor medinai állomáshelyemre megérkeztem, kinevezett Kátai Endre esperes úr a medinai egyház administrátorává, megbízva „az összes anyagi és szellemi ügyek vezetésével." Ebben a minőségemben természetszerűleg minden levelet, amely a medinai lelkészi hivatalnak címezve érkezik, én veszek át. így esett, hogy Nagyt.[iszteletű] Uramnak Arany Antal lelkész úrhoz

1 intézett, de a lelkészi hivatalnak címzett levelét

2 is én vettem át s bontottam föl s csak mikor átfutottam és megértettem, miről van benne szó, tudtam, hogy nem engem illet. Utána természetesen eljuttattam ahhoz, akinek szólL Szándékomon kívül történt, tehát, hogy tartalmáról én is tudomást vettem. Miután azonban ez már megtörtént, méltóztassék megengedni, hogy e levél tartalmára néhány sorban én is reflektáljak. Mindenekelőtt méltóztassék megengedni, hogy hálás köszönetemet fejezzem ki a rágalmak dacára meg nem ingott bizalomért, melyre valóban nagy szükségem van túlzás nélkül példátlannak nevezhető helyzetemben. E soraimmal tulajdonképpen egyéb célom nincs is, mint hogy atyai jóságát megköszönjem. Ami egyéb tennivalóm lehetne, hogy a rágalmakat cáfoljam, továbbá, hogy az itteni helyzetet pontosan ismertessem. Az elsőt szükségtelennek találom, miután — szerencsére — nem találtak hitelre, de meg nem is tudnám rászánni magam. A másodikat is szükségtelennek tartom, mert úgy látom, Nagyt.fiszteletű] Uram körülbelül tisztában van a helyzettel, pontos kép megrajzolásához pedig annyit kellene írnom, hogy azt leírni is, de elolvasni is, fölöttébb hosszú és unalmas is volna. Mindössze azt akarom közölni Nagyt.[iszteletű] Urammal, aki mindig szíves és jó indulattal viseltetett irántam: hogy a mi egyházunk fönnállása óta talán még nem került lelkipásztor (legalább is, akit annak lehet nevezni) olyan kegyetlen helyzetbe, mint én. Én legalább, amit itt szén védtem, szívesen elcserélném a gályarabok testi szenvedéseivel. Hogy milyen állapotba jutottam itt, arra ebből lehet következtetni: azzal az elhatározással jöttem le Medinára, hogy ha akármi történik is, helyt állok — mégis, már két hónap múlva kénytelen voltam az esperes urat kérni, mentsen föl a megbízatásom alól, mert nem bírom tovább, tönkre megyek s egészen hiábavaló áldozat lennék. Az esperes úr azonban arra kért, maradjak tovább is a helyemen — s attól a naptól kezdve, amikor úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább, újabb két és fél hónap telt el! Mióta itt vagyok, alig alszom egy pár órát éjjelente s az idegeim teljesen megőrlődtek. Ha nem volna meg az a hitem, amit úgy látszik, semmi sem tud elpusztítani, és az elszántságom, hogy az egyházért akarok dolgozni, akármi lesz velem, még a papi palástot levetve is elfutottam volna már innen. Mert magamra hagyatva állok itt egy évtizedeken át széjjelzüllesztett gyülekezetben s egy szerencsétlen, mindenre kész elvetemedett emberrel szemben, aki nem riad vissza a legaljasabb eszközöktől sem, hogy engem innen elüldözzön, vagy, ha lehet, tönkre tegyen. Az evangéliumi munkát igazán sokat Ígérő kezdettel inauguráltam itt, ahol már el is felejtették, hogy evangélium van, ahol az én missioni már nem is belmissio volt, hanem külmissio — mára a szép kezdet49