Fülep Lajos levelezése II.

Levelek

352. FÜLEP LAJOS - GÖDE LAJOSNAK Medina, 1920. XI. 16. Kedves Kollega Úr, folyton készülgettem rá, hogy átsétálok Önhöz Szekszárdra

1 (mert vasúton menvejöve nincs elég idő a megbeszélésre), de a hamar beköszöntött nagy hideg eddig meggátolt, azután meg írni is akartam s mindig abban a reményben, hogy majd jókat írhatok, mert az egy hónap alatt, mióta itt vagyok, történt több olyan dolog, amit mint jót, meg lehetett s kellett volna írnom. Az írásban gátolt az elfoglaltság (adókivetés stb.), végül pedig a rossz annyival több lett, mint a jó, hogy folyton vonakodtam a papírra vetésétől. Most azonban olyan pontra jutott, hogy ha valamiképpen nem segítenek, az esperes és Ön, akkor minden felborul s minden eddigi munkám kárba veszett. Pedig sajnálnám, mert mint Ön is tudja, nagy ambícióval feküdtem bele feleségemmel együtt, amint megérkeztünk, nekiláttunk a pastoralis munkának, van vasárnapi iskolánk, igen látogatott, a gyerekek nagyon szeretik, sőt még a szülők is, föltámasztottuk az ifjúsági egyletet, a dalárdát, minden csütörtökön van bibliamagyarázat, hetenként kétszer énekórák, más napokon más tanítás; azután megkezdtem a házankénti látogatást, betegek látogatását stb. Szóval a kezdet sokat igért, dacára a békétlenek gáncsoskodásának, akik nem akarják megengedni, hogy az iskola más célokat szolgáljon, mint a gyermekek tanítására, akik zúgnak amiatt, hogy az ifjúság nem jár kocsmába stb. Olyan nagy itt az elhanyagoltság vallási téren, hogy sokszor azt kérdem magamtól, vájjon belmissziót végzek-e vagy külmissziót s hogy keresztyéneknek beszélek-e vagy afrikai négereket térítgetek; felnőtt, tehát konfirmált s különben intelligens és derék ifjak — az ifjúság színe-java — nem tudnak többet az evangéliumról és Jézusról, mint a kannibálok.

2 De nem akarom ezeket a bajokat fölsorolgatni — hiszen azért jöttem ide, hogy megpróbáljam őket orvosolni. Magam imádkoztam érte, hogy Isten olyan helyre állítson, ahol nehéz föladat vár rám. Nos, olyan helyre is állított, meg is próbáltam helyt állni, beleálltam a munkába testcstőllelkestől s hiszem is, hogy idővel lenne valami eredménye. Most azonban, amint említettem, úgy látszik olyan pontra jutottam, honnan nem látom többé a jövőt vagy amit látok az igen rossz, sőt ijesztő. Most ugyanis egyenesen az ittlétem lehetősége vált problematikussá. S ez az, amiről a kollega úrnak hirtelenében be akarok számolni, tanácsát s esetleg beavatkozását kérve. Az eset a következő: Mikor szeptemberben ide lelátogattam (akkor, amikor a vasúton találkoztunk), egy egész nap tárgyaltam az atyafiakkal. Eleinte semmiképpen sem akartak azon álláspontjukból engedni, hogy az öreg Arany távozzon innen január elsejével. Én aztán addig-addig kapacitáltam őket, magyarázván nekik, hogy hiszen ő úgy lesz itt mintha nem is lenne, míg végre ettől elálltak. Aztán meg azt akarták, hogy a fizetésből ne jusson neki semmi, mert — azt mondták —, ha neki is jut, inkább nem fizetnek. Nagynehezen aztán ettől is sikerült eltérítenem őket, mire végre beleegyeztek abba, hogy úgy is fizetnek, ha a fele az övé lesz, a fele meg az enyém. Arról azonban, hogy a díjlevelet a maga egészében természetben megadják, hallani sem akartak s én hamarosan meggyőződtem róla, hogy ezt hiábavaló forszírozni. Erre megkérdeztem tőlük, mennyi volna az, amit ők ajánlanának. Az ajánlat így hang39